Sorsa áldássá vált számunkra

A kommunisták által 1953-ban kivégzett Sándor István szalézi szerzetes testvérre, korunk vértanújára emlékeztünk a Terror Háza Múzeumban.

 

 

 

 

A Don Bosco Szaléziak és a Terror Háza Múzeum együttműködésével rendeztek február 22-én, pénteken Budapesten emlékülést a mártír sorsú Sándor István szalézi szerzetes testvér tiszteletére. A rendezvényen bemutatták Dér András Isten szolgája, Sándor István című kisjátékfilmjét, amelyet nagypéntek délután tűz műsorára a Magyar Televízió.

Üdvözlő beszédében Ábrahám Béla, a szalézi rend magyarországi tartományfőnöke kiemelte: „a legnagyobb reménnyel beszélhetünk Sándor István boldoggá avatásáról”, az ehhez szükséges iratok már a pápa asztalán vannak. Megjegyezte: nem csak egyházi ügy Sándor István, „az egyszerű, de lelkileg gazdag fiatalember” boldoggá avatása. Emlékeztetett arra, a fiatal szerzetest 60 éve végezték ki, jövőre lenne százéves.

Rámutatott: Sándor István olyan szalézi szerzetes volt, akit a legkisebb gyermek sorsa is érdekelt, tőle megtanulható, „hogyan lehet egy életre szólóan segíteni valakin”, az ő egyszerűsége pedig azt üzeni a mai fiataloknak, hogy „nincs hiábavaló, elveszett élet”.

A Terror Háza Múzeum főigazgatója, Schmidt Mária szerint végre lehetőségünk van arra, hogy tisztázzuk a múltbéli eseményeket, ezért meg kell próbálnunk a szembesítést, a szembenézést. A történész elmondta: 1950 szeptemberében a szalézi rend működését is felfüggesztették, így a szaléziak szétszéledtek, sorsuk, életük alakulását azonban az államvédelem lankadatlan figyelme kísérte a továbbiakban is. Utalt arra, hogy Sándor István, bár előzetesen értesült várható letartóztatásáról, mégis úgy döntött: vállalja sorsát. Halálra ítélték, és 1953. június 8-án kivégezték.

A főigazgató úgy vélekedett: a szalézi szerzetes tragikus sorsának megértése az életet igenlők számára talán bonyolult, „vállalásának átérzése a maga felfoghatatlanságában ugyanakkor tiszteletet és elismerést vált ki, bátorságát, bajtársiasságát csak csodálni lehet. Talán még irigyelni is.”

Schmidt Mária hangsúlyozta: tenni kell azért, hogy ne maradjon többé rejtett Sándor István halála és annak üzenete, mert sorsa „mára olyan áldássá vált számunkra, amelyre építkezhetünk, mártíromságára támaszkodhatunk”.

Kitért arra: a vallásos embert „egy teljes világ választotta el” az istentagadó kommunizmustól, „és mert a kommunizmus saját világnézetét kötelező érvényűnek tekintette, mindazok, akik ezt visszautasították, veszélyes, elpusztítandó ellenségeknek számítottak”. Felidézte, hogy az 1945-ös földreformmal az egyházak anyagi függetlensége megszűnt, a politikailag aktív, illetve a rendszer számára kínos tevékenységet végző papok ellen pedig koncepciós pereket indítottak. 1946-ban halálra ítélték Kiss Szaléz ferences szerzetest, 1948. december 26-án pedig letartóztatták Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, és a következő év elején életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Az emlékülésen jelen volt Pierluigi Cameroni, a Szalézi Család egyetemes posztulátora Rómából, aki a boldoggá avatási eljárásról beszélt. Előadásában szólt arról, hogy 2006-ban kezdődött és 2007-ben fejeződött be Sándor István boldoggá avatásának egyházmegyei eljárása, ez idő alatt számos tanút hallgattak meg. Ennek folytatásaként a szentszéki eljárás 2008-ban kezdődött, amelynek eredményeként végül a bíborosok kollégiumának döntése január 15-én született meg.

A boldoggá avatási eljárás kései elindításának egyik okaként említette, hogy a kor eseményei után nem volt könnyű felkutatni a Sándor Istvánról szóló emlékeket. A posztulátor felmutatta az emlékülés résztvevőinek a Sándor István szentszéki eljárásáról szóló úgynevezett pozíciót, elmondása szerint ez a vaskos kötet tartalmazza a történészi és a teológiai bizottság, valamint a bíborosok kollégiumának dokumentumait.

Az egyetemes posztulátor szólt arról, hogy a Sándor Istvánra mért halálos ítéletet csak 1994-ben semmisítették meg. Hozzáfűzte: félelemmel telt légkörben zajlott a Sándor István, valamint társai elleni peres eljárás, amelynek során erőszakkal csikarták ki a vallomásokat.

Kahler Frigyes jogtörténész arról beszélt, a kommunista állami erőszakszervezet célja az volt, hogy a neki nem tetsző osztályokat likvidálja, s ez emlékeztet a náci ideológiára, amely faji alapon tűzte ki ugyanezt. A koncepciós perekben sokszor megalapozatlan tényállás alapján ítélkeztek, máskor pedig volt a büntetőeljárásban némi valóságelem, amelyet azonban elferdítettek.

Mint mondta, a szovjet mintára indított perekben hitelt érdemlő bizonyíték nélkül ítélhettek el bárkit, az egyetlen bizonyíték pedig a beismerő vallomás volt. Ezekben a perekben nem a bíróságon, hanem a nyomozati szakaszban történtek domináltak. Elmondása szerint a koncepciós perek egyik fajtájában, az úgynevezett látványperekben a nyilvánosság „megkoreografált volt”, a titkos pereket pedig ugyan zártan tárgyalták, de erről a pártállam tudatosan szivárogtatott ki részleteket. A diktatúrában el lehetett ítélni valakit hivatalosan akkor is, ha nem tett semmi jogelleneset – állapította meg Kahler Frigyes. Hozzátette: az 1956-os forradalom és szabadságharc idején megtorpantak ugyan a koncepciós perek, de a Kádár-rendszerben egyházi vonalon még évtizedekig folytatódtak.

Az eseményre sokan voltak kíváncsiak, a harmadik emeleti konferenciaterem teljesen megtelt. Jelen volt többek között Alberto Bottari de Castello érsek, az Apostoli Szentszék magyarországi nunciusa is.

Az emlékülés végén személyes emlékeikről pódiumbeszélgetést tartottak Havasi Józseffel, a szalézi rend rendszerváltás kori tartományfőnökével és Bíró Lóránt szalézi szerzetessel.

A délelőtt során a kazincbarcikai szalézi gimnázium és szakközépiskola végzősei rendhagyó történelemórán vettek részt a Terror Házában, melynek során megtekintették a kiállítást, kivetítőn pedig megnézhették a Sándor Istvánról szóló filmet, így csatlakozhattak az emlékülés résztvevőihez.

A megszentelt élet napja, február 2. óta Sándor Istvánnak már a Wikipédián is van saját oldala.

 

MTI/szaleziak.hu/Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet