2007 – A megszentelt élet XI. világnapja

XVI. Benedek pápa beszéde

Az Úr bemutatásának ünnepén, a szentmise végén

Szent Péter-székesegyház

2007. február 2. (péntek)

 

Kedves Testvérek!

Örömmel találkozom veletek az eucharisztia bemutatásának végeztével, veletek, akik idén is összegyűltetek ebben a bazilikában ezen a számotokra oly jelentős alkalmon, hiszen a megszentelt élet különféle kongregációihoz, intézményeihez, az apostoli élet társaságaihoz vagy a megszentelt élet új formáihoz tartoztok, s ekképpen Krisztus misztikus testének különösen is jelentékeny részét képezitek. A mai liturgia az Úr templomban való bemutatására emlékeztet, és ezt az ünnepet tisztelt elődöm, II. János Pál választotta, mint a „megszentelt élet világnapját”. A legnagyobb örömmel és szívélyességgel üdvözöllek mindnyájatokat, akik jelen vagytok, kezdve Franc Rodé bíboros úron, dikasztériumotok prefektusán, akinek hálás vagyok a nevetekben hozzám intézett szívből jövő szavaiért. Üdvözlöm továbbá ennek a kongregációnak a titkárát és minden tagját, amely az egyház ezen életerős részét kíséri figyelemmel. A mai ünnep kiváló alkalom arra, hogy együtt kérjük az Úrtól, hogy szerzetesek, szerzetesnők és megszentelt személyek egyre jelentékenyebben és hatékonyabban legyenek jelen a világ útjain járó egyház életében.

Kedves Testvérek és Nővérek! A mai ünnep arra emlékeztet bennünket, hogy evangéliumi tanúságtételeteknek – hogy valóban hatékony legyen – az Isten kezdeményezésére adott feltétlen válaszotokból kell forrásoznia, ő ugyanis sajátos szeretetaktussal önmaga számára szentelt meg benneteket. Miként az idős Simeon és Anna vágytak arra, hogy még haláluk előtt meglássák a Messiást, és beszéltek őróla „mindenkinek, akik várták Jeruzsálem megváltását” (vö. Lk 2,26.38), úgy korunkra is jellemző – főleg a fiatalok körében – az Istennel való találkozás szükséglete. Azok, akiket Isten kiválasztott a megszentelt életre, végérvényesen magukévá teszik ezt a spirituális vágyakozást. Bennük ugyanis egyetlen várakozás lakozik: Isten országának várása: hogy Isten uralkodjon mindnyájunk akaratában, mindnyájunk szívében, s az egész világon. Egyetlen szeretetszomjúság ég bennük, amelyet csak az Örökkévaló tud csillapítani. Életpéldájukkal hirdetik a gyakran tájékozódni nem tudó, de valójában mindig értelmet kereső világnak, hogy Isten a létezés ura, s az ő „kegyelme többet ér, mint az élet” (Zsolt 62,4). Az engedelmesség, a szegénység és a mennyek országáért vállalt tisztaság mellett döntöttek, s ezáltal megmutatják, hogy a dolgokhoz és személyekhez való kötődés, sem azok szeretete nem képes véglegesen betölteni a szívet; megmutatják, hogy a földi létezés hosszabb-rövidebb várakozás az isteni Jegyessel való „szemtől szembeni” találkozásra, olyan várakozás, amelyet szüntelenül virrasztó szívvel kell élünk, készen arra, hogy felismerjük és fogadni tudjuk őt, amikor eljön.

A megszentelt élet tehát lényegénél fogva Istennek adott teljes és végleges, feltétlen és szenvedélyes válasz (vö. Vita consecrata, 17). És amikor mindenről lemond, hogy Krisztust kövesse, amikor minden áldozatot vállalván neki adja azt, ami számára legdrágább, akkor, miként az az isteni Mesterrel történt, a nyomaiban járó megszentelt személy is szükségszerűen „ellentmondás jelévé” válik, mert gondolkodás- és életmódja gyakran ellentétben áll a világ logikájával, ahogy azt a tömegkommunikációs eszközökben szinte mindig láthatjuk. Krisztust választja, sőt inkább engedi, hogy ő „meghódítsa”, és semmit sem tart meg magának. Ez a bátorság sok igazságra szomjas embert lenyűgöz, és vonzza őket, ha olyasvalakit látnak, aki habozás nélkül odaadja életét, feláldozza saját életét azért, amiben hisz. Vajon nem ez az a radikális evangéliumi hűség, amelyre korunkban is minden megszentelt személy meghívást kapott? Adjunk hálát az Úrnak, amiért oly sok szerzetes és szerzetesnő, oly sok megszentelt személy a föld minden szegletében ma is tündöklően és hűségesen tanúságot tesznek az Isten és felebarátaik iránti szeretetükről, e tanúságtétel pedig nem ritkán vértanúságot is jelent számukra. Adjunk hálát Istennek, mert ezek a példák továbbra is számos fiatal lelkében felkeltik annak a vágyát, hogy meghitt kapcsolatban és teljes önátadással örökre kövessék Krisztust.

Kedves Testvérek és Nővérek! Sose felejtsétek el, hogy a megszentelt élet Isten ajándéka, és elsődlegesen ő az, aki saját tervei szerint céljához juttatja majd. Ennek a bizonyosságnak, hogy tudniillik az Úr célhoz vezet minket minden gyengeségünk ellenére, ennek a bizonyosságnak kell erőt adni nektek, és megőriz titeket az elcsüggedés kísértésétől az élet elkerülhetetlen nehézségei a modern kor számtalan kihívása közepette. A mai nehéz időkben ugyanis nem kevés szerzetesintézményt jellemezhet tanácstalanság az intézményükön belül jelentkező nehézségek, illetve a küldetésük végzése során eléjük tornyosuló akadályok láttán. Az a gyermek Jézus, akit ma bemutatnak a templomban, ma is él közöttünk, és láthatatlanul támogat bennünket, hogy hűségesen együttműködjünk vele az üdvösség művében, és nem hagy el bennünket.

A mai liturgia különösen is elbűvölő, mert átjárja a fény szimbóluma. A gyertyák ünnepélyes behozatala a szertartás kezdetén, Krisztusra mutat rá: ő a világ igazi világossága, mely felragyog a történelem éjszakájában és megvilágosít minden igazságkereső embert. Kedves Megszentelt Személyek, hordozzátok ezt a lángot és ragyogtassátok fel azt életetekkel, hogy mindenhol felcsillanjon a Krisztusból, az igazság ragyogásából áradó fény egy szikrája. Adjátok át magatokat kizárólagosan őneki (vö. Vita consecrata, 15), s ekképpen tanúságot tesztek Krisztus igazságának varázsáról és az iránta érzett szeretetből fakadó örömről. A szemlélődésben és a tevékenységben, az egyedüllétben és a testvéri együttlétben, a szegények és az utolsók szolgálatában, a személyes kísérésben és a modern „areopáguszokon” – legyetek készek hirdetni és tanúsítani, hogy Isten szeretet, és jó szeretni őt. Mária, az egészen tiszta asszony, tanítson titeket ezen isteni bűverő átadására a ma élő embereknek, hisz ezen bűverőnek kell átragyognia szavaitokból és cselekedeteitekből.

Hálás köszönetemet fejezem ki nektek azért a szolgálatért, amelyet az egyháznak tesztek, és biztosítlak benneteket, hogy szüntelenül megemlékezem rólatok imáimban, és szívből adom áldásomat mindnyájatokra.

 

(Tőzsér Endre SP fordítása)