2014. 01. 15. Általános kihallgatás - Katekézis a keresztégről

Általános kihallgatás

Ferenc pápa katekézise
a keresztségről

Szent Péter tér
2014. január 15. (szerda)
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

Kedves Testvérek, jó napot kívánok!

Múlt szerdán elkezdtünk egy rövid katekézissorozatot a szentségekről. Elsőként a keresztséggel foglalkoztunk. Ma is a keresztségről szeretnék még szólni, mert szeretném kiemelni egyik nagyon fontos gyümölcsét ennek a szentségnek: a keresztség Krisztus testének és Isten népének tagjává tesz minket. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy aki megkapja a keresztség szentségét, Krisztus testének mintegy saját tagjává válik, és a hívők közösségéhez, vagyis Isten népéhez társul (vö. Summa Theologiae, III, q. 69, art. 5; q. 70, art. 1). A II. vatikáni zsinat nyomán ma azt mondjuk, hogy a keresztség révén belépünk Isten népébe, tagjaivá válunk egy úton lévő, a történelemben zarándokló népnek.

Ahogyan ugyanis nemzedékről nemzedékre adjuk tovább az életet, úgy a keresztvíz általi újjászületés révén nemzedékről nemzedékre adjuk tovább a kegyelmet. A keresztény nép ezzel a kegyelemmel halad előre az időben, folyóként öntözi a földet és terjeszti a világban Isten áldását. Azóta, hogy Jézus elküldte tanítványait keresztelni – ahogyan az evangéliumban hallottuk –, egészen máig láncszerűen folytatódik a hit átadása a keresztség révén. És mi mindannyian egy-egy láncszeme vagyunk e láncolatnak; mindig teszünk egy lépést előre, mint ahogy a folyó vize öntözi a földet. Így működik Isten kegyelme, ilyen a mi hitünk, amelyet át kell adnunk gyermekeinknek, a kicsinyeknek, hogy amikor felnőttek lesznek, ők is tovább adhassák gyermekeiknek. Ilyen a keresztség. Miért? Mert a keresztség révén belépünk Isten hitet továbbadó népébe. Ez nagyon fontos: Isten népe, amely halad előre és továbbadja a hitet.

A keresztség erejében misszionárius tanítványokká válunk, akik arra kaptak meghívást, hogy elvigyék az evangéliumot a világba (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 120. pont). „Minden megkeresztelt ember, akármilyen egyházi feladatköre vagy hitismeretekben való jártassága legyen is, az evangelizálás aktív alanya. […] Az új evangelizációnak magában kell hordoznia minden egyes megkeresztelt újfajta aktív szereplővé válását” (uo.), mindenkiét, Isten egész népéét. Isten népe tanítványnép, mert befogadja a hitet, és misszionárius, mert átadja a hitet. Ezt a keresztség szentsége teszi velünk: megadja a kegyelmet, és továbbadatja a hitet.

Az egyházban mindnyájan tanítványok vagyunk, mindig, egész életünkben; és mindannyian misszionáriusok vagyunk, mindenki azon a helyen, amelyet az Úr jelölt ki számára. Mindnyájan: a legkisebb is misszionárius, és aki nagyobbnak látszik, az is tanítvány. Valamelyiketek ellene vethetné: „A püspökök nem tanítványok, a püspökök tudnak mindent; a pápa tud mindent, ő nem tanítvány.” Nem így van! A püspököknek és a pápának is tanítványnak kell lennie, mert ha nem tanítványok, akkor nem jól működnek, nem válhatnak misszionáriussá, nem tudják tovább adni a hitet. Értitek? Mindnyájan tanítványok és misszionáriusok vagyunk!

Megbonthatatlan kapcsolat áll fenn a keresztény hivatás misztikus és misszionárius dimenziója között. Mindkettő a keresztségben gyökerezik. „Amikor részesülünk a hitben és a keresztségben, mi, keresztények befogadjuk a Szentlélek működését, aki arra indít bennünket, hogy megvalljuk Jézus Krisztust, mint Isten Fiát, Istent pedig Abbának, Atyának szólítsuk. Mi, megkeresztelt férfiak és nők, mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy megéljük és átadjuk a Szentháromsággal való közösséget, mivel az evangelizáció a szentháromságos szeretetközösségben való részvételre való felhívás” (Apareci­dai dokumentum, 157. pont).

Senki sem üdvözül egyedül. Hívők közössége, Isten népe vagyunk, és ebben a közösségben részünk van annak szépségében, hogy mindnyájan egy oly szeretet megtapasztalásában osztozunk, amely megelőz bennünket, ugyanakkor azt kéri tőlünk, hogy korlátaink és bűneink ellenére legyünk a kegyelem „csatornái” egymás számára. A közösségi dimenzió soha nem pusztán „keret” vagy „körítés”, hanem a keresztény élet, tanúságtétel és evangelizáció lényegi része. Keresztény hitre az egyházban születünk, és az egyházban éljük meg azt. A keresztségben a családok és a plébániák azt ünneplik, hogy egy új tag társult Krisztushoz és az ő testéhez, az egyházhoz (vö. uo., 175b).

Annak, hogy a keresztség szentsége mennyire fontos Isten népe számára, jó példáját adja a Japánban élő keresztény közösség. E közösségnek kemény üldöztetésben volt része a 17. század elején. Sokan szenvedtek vértanúságot, a papság tagjait kiutasították, több ezer hívőt legyilkoltak. Nem maradt Japánban egyetlen pap sem: mindet elűzték. Ekkor a keresztény közösség kénytelen volt titokban gyakorolni vallását, földalatti egyházzá vált, de megőrizte hitét és imádságos életét. Amikor pedig gyermek született, az apuka vagy anyuka megkeresztelte, mert minden hívő keresztelhet bizonyos körülmények között. Amikor körülbelül két és fél évszázad – kétszázötven év – után a misszionáriusok visszatértek Japánba, több ezer keresztény jött elő a rejtettségből, és az egyház ismét virágzásnak indulhatott. A keresztségükből fakadó kegyelem révén tudták túlélni azt az időszakot. Ez óriási! Isten népe átadja a hitet, megkereszteli gyermekeit, és halad előre. És bár titokban, mégis megőrizték az erős közösségi szellemet, mert a keresztség egy testté tette őket Krisztusban: el voltak szigetelődve és el voltak rejtőzve, de mindig Isten népének, az egyház testének tagjai maradtak. Sokat tanulhatunk ebből a történetből! Köszönöm!

 

(Kristóffy Lilla Krisztina fordítása)

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2014.

©   Kristóffy Lilla Krisztina, 2014.