2014. 01. 01. Üzenet a Béke 47. Világnapjára

Ferenc pápa üzenete

a Béke 47. Világnapjára

2014. január 1.

Testvériség: a béke alapja és a békéhez vezető út
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

 

 

1. A béke világnapjára szóló ezen első üzenetemben kívánok mindenkinek, egyenként és népenként örömteli és reményben gazdag életet. Minden férfi és nő szívében él ugyanis a vágy a teljes élet után, amelyhez hozzátartozik a testvériség elfojthatatlan óhaja, amely a másokkal való közösségre késztet, akikben nem ellenségeket vagy versenytársakat, hanem testvéreket találunk, akik befogadnak és magukhoz ölelnek.

A testvériség ugyanis lényegi dimenziója az embernek, aki társas lény. E társaslény-mivolt eleven tudatából fakadóan látunk és kezelünk minden személyt igazi fivérként és nővérként; enélkül lehetetlenné válik az igazságos társadalom, a szilárd és tartó béke felépítése. És mindjárt emlékeztetnünk kell arra, hogy a testvériség megtanulása rendszerint a családban kezdődik, tagjai, főként az apa és az anya egymást kiegészítő és felelős szerepvállalásával. A család minden testvériség forrása, ezért a békének is alapja és elsődleges útja, hiszen az a hivatása, hogy szeretetével „megfertőzze” a világot.

A bolygónkat behálózó kapcsolatok és a kommunikáció növekedése foghatóbbá teszi az egység és a közös sors tudatát a föld nemzetei között. A történelem mozgásaiban, még a kultúrák, társadalmak és etnikumok különbözőségében is látjuk a hivatást, hogy testvéri közösséget alkossanak, melynek tagjai elfogadják és támogatják egymást. E hivatást még ma is gyakran ellenzik és tagadják a tényekben egy olyan világban, amelyet a „közömbösség globalizációja” jellemez, és lassan „hozzászoktat” a másik szenvedéséhez, miközben magunkba zárkózunk.

Úgy tűnik, a világ sok részén nem marad abba az alapvető emberi jogok súlyos megsértése, főként az élethez és a vallásszabadsághoz való jog esetében. Ennek nyugtalanító példája az emberekkel való kereskedelem, akik életére és reménytelenségére gátlástalan emberek spekulálnak. A fegyverekkel vívott háborúkhoz kapcsolódnak kevésbé látható, de nem kevésbé kegyetlen háborúk, amelyek gazdasági és pénzügyi téren ugyanolyan pusztító hatással támadják az életet, a családot, a vállalkozásokat.

A globalizáció, ahogyan XVI. Benedek pápa mondta, közelebb hoz egymáshoz, de nem tesz testvérekké.[1] Továbbá az igazságtalanság, a szegénység és az egyenlőtlenség sok helyzete nemcsak a testvériség, hanem a szolidaritás kultúrájának mély hiányát is jelzi. Az elterjedt individualizmus, az önzés és a materialista fogyasztói kultúra új ideológiái elgyengítik a társadalmi kapcsolatokat azzal, hogy a „selejt”-mentalitást táplálják, amely a gyengébbek, a „haszontalannak” tekintett emberek lebecsüléséhez és magára hagyásához vezet. Így az emberi együttélés egyre inkább merően pragmatikus és önző do ut des-szé válik.

Ugyanakkor az is világossá válik, hogy a mai etikák képtelenek létrehozni az igazi testvériség kapcsolatait, mert lehetetlen az olyan testvériség, amelynek végső alapja nem a közös Atyára való hivatkozás.[2] Az emberek közti igazi testvériség feltételezi és követeli a transzcendens atyaságot. Ezen atyaság elismeréséből kiindulva erősödik meg az emberek között a testvériség, azaz válnak a másikkal törődő proximusszá, felebaráttá.

 

„Hol van a testvéred?” (Ter 4,9)

2. Az ember testvériségre szóló meghívásának megértéséhez, e hivatás akadályai jobb felismeréséhez és az akadályok leküzdése útjainak megtalálásához alapvetően fontos, hogy ismerjük Istennek a Szentírásban világosan bemutatott tervét, és igazodjunk hozzá.

A kezdetről szóló elbeszélés szerint minden ember azonos szülőktől, Ádámtól és Évától származik, attól az emberpártól, akiket Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26), és tőlük született Káin és Ábel. Ennek az őscsaládnak a történetéből kiolvashatjuk a társadalom eredetét, a személyek és népek kapcsolatainak kibontakozását.

Ábel pásztor, Káin földműves. Mély identitásuk és hivatásuk az, hogy testvérek legyenek annak ellenére, hogy más a tevékenységük és kultúrájuk, Istenhez és a teremtett világhoz fűződő kapcsolatuk. Az, hogy Káin megöli Ábelt, tragikusan mutatja a testvériségre szóló meghívás radikális elutasítását. Történetük (vö. Ter 4,1–16) nyilvánvalóvá teszi a nehéz feladatot, amelyre mindenki meghívást kap, azt, hogy egységben éljenek és törődjenek egymással.

Káin nem viseli el, hogy Isten jobban szereti Ábelt, aki nyája legjavát ajánlotta fel neki – Az Úr letekintett Ábelre és az ő áldozatára, de Káinra és az ő áldozatára nem tekintett le (Ter 4,4–5) –, és irigységből megöli Ábelt. Így megtagadja, hogy testvérének ismerje el, hogy pozitívan viszonyuljon hozzá, hogy a másikkal való törődés és a róla való gondoskodás felelősségét vállalva éljen Isten színe előtt. Ezért a kérdésre: „Hol van a testvéred?”, amellyel Isten számon kérve tettét szólítja Káint, ezt válaszolja: „Nem tudom. Vajon őrzője vagyok én testvéremnek?” (Ter 4,9). Ezután, mondja a Teremtés könyve, „Káin eltávolodott az Úrtól” (4,16).

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi indította Káint arra, hogy megtagadja a testvéri köteléket, s ezzel együtt a kölcsönösség és a közösség kötelékét, amely összekapcsolta testvérével, Ábellel. Maga Isten nehezményezi és szemére veti Káinnak a rosszal való rokonságát: „a küszöbödön leselkedik a bűn” (Ter 4,7). Káin nem száll szembe a rosszal, és elhatározza, hogy megvetve az isteni tervet „kezet emel Ábelre” (4,8). Ezzel meghiúsítja eredeti hivatását, mely arra szólt, hogy Isten gyermeke legyen és testvériségben éljen.

Káin és Ábel története azt tanítja, hogy emberiségbe bele van írva a testvériségre szóló meghívás, de elárulásának drámai lehetősége is. Ezt tanúsítja a sok háború és igazságtalanság alapját jelentő mindennapos önzés: sok férfi és nő hal meg testvéreik keze által, akik képtelenek felismerni testvér voltukat, azaz hogy kölcsönösségre, közösségre és ajándékozásra vannak teremtve.

 

„És ti mind testvérek vagytok” (Mt 23,8)

3. Spontán vetődik fel a kérdés: a férfiak és nők ebben a világban egyáltalán megfelelhetnek-e teljesen a testvériség Atyaistentől beléjük oltott vágyának? Képesek-e saját erőikkel legyőzni a közömbösséget, az önzést és a gyűlöletet, és elfogadni a fivéreket és nővéreket jellemző törvényes különbözőségeket?

Kissé átfogalmazva így foglalhatnánk össze a választ, amelyet az Úr Jézus ad: mivel csak egy atyátok van, az Isten, ti mind testvérek vagytok (vö. Mt 23,8–9). A testvériség gyökere benne foglaltatik Isten atyaságában. Nem valami általános, egynemű és történetileg hatástalan atyaságról van szó, hanem Isten egy-egy embernek szóló személyes, differenciált és rendkívül konkrét szeretetéről (vö. Mt 6,25–30). Tehát a testvériséget hatékonyan létrehozó atyaságról, mert Isten szeretete, ha befogadják, a létezést és a másikkal való kapcsolatot félelmetesen átformáló erővé válik, amely megnyitja az embereket a szolidaritásra és a tevékeny osztozkodásra.

Az emberi testvériség Jézus Krisztusban és általa – az ő halálával és feltámadásával – újjá lett teremtve. A kereszt a testvériség megalapozásának végső „helye”, amely testvériséget az emberek maguktól képtelenek létrehozni. Jézus Krisztus, aki azért vette magára az emberi természetet, hogy megváltsa, mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig szeretve az Atyát (vö. Fil 2,8), feltámadásával új emberiséggé változtatott minket, amely teljes közösségben van Isten akaratával, és ebben az akaratban benne foglaltatik a testvériségre szóló meghívás teljes megvalósítása is.

Jézus újra indítja elölről az Atya tervét azzal, hogy elismeri az ő elsőbbségét minden dolog felett. De Krisztus azzal, hogy az Atya iránti szeretetéből halálra adja önmagát, új és végső kezdetté lesz számunkra, akik arra kapunk meghívást, hogy őbenne ismerjük fel testvér voltunkat, mert ugyanannak az Atyának vagyunk gyermekei. Ő maga a szövetség, az ember és Isten, és a testvérek egymás közti kiengesztelődésének a személyes tere. Jézus kereszthalálában benne van a népek, a szövetség népe és pogányok népe – mely reménytelen volt, hiszen addig a percig kimaradt az ígéret szövetségeiből – közötti elkülönülés legyőzése is. Amint az Efezusiaknak írt levélben olvassuk, Jézus Krisztus az, aki önmagában megbékéltet minden embert. Ő a béke, mert a két népet eggyé tette azáltal, hogy lebontotta a válaszfalat, amely elválasztotta őket, azaz az ellenségeskedést. Önmagában egy népet teremtett, egy új embert, egy új emberiséget (vö. 2,14–16).

Aki elfogadja Krisztus életét és őbenne él, Atyának ismeri el Istent, és teljesen neki ajándékozza magát azzal, hogy mindenekfelett szereti őt. A megbékéltetett ember Istenben mindenki Atyját látja, következésképpen arra kap indítást, hogy mindenki felé nyitott testvériségben éljen. Krisztusban a másik embert Isten fiaként és leányaként fogadja, fivérként és nővérként, nem mint idegent, még kevésbé mint ellenfelet, vagy egyenesen ellenséget. Isten családjában, ahol mind ugyanannak az Atyának a gyermekei, s mert Krisztus tagjai, fiúk a Fiúban, nincsenek „selejt életek”. Valamennyien egyforma és érinthetetlen méltóságnak örvendenek. Valamennyiüket szereti Isten, valamennyiüket a kereszten mindenkiért meghalt és feltámadott Krisztus vére váltotta meg. Ezért nem maradhatnak közömbösek testvéreik sorsa láttán.

 

A testvériség a béke alapja és a békéhez vezető út

4. Ezt előre bocsátva könnyű megérteni, hogy a testvériség a béke alapja és útja. Ezen a téren elődeim szociális enciklikái jelentős segítséget nyújtanak. Elég lenne hivatkoznunk a béke meghatározásaira VI. Pál Populorum progressio és II. János Pál Sollicitudo rei socialis enciklikáiban. Az elsőből tudjuk, hogy a népek integrális fejlődése a béke új neve.[3] A másodikból pedig, hogy a béke a szolidaritás műve.[4]

VI. Pál tanítja, hogy nemcsak az egyes személyeknek, hanem a népeknek is a testvériség szellemében kell találkozniuk. És magyarázza: „E kölcsönös megértésben és barátságban, e szent közösségben kell […] együtt dolgoznunk az emberiség közös jövőjének építésén.”[5]

E kötelesség elsősorban a jobb helyzetben lévőket érinti. Kötelességeik az emberi és természetfeletti testvériségben gyökereznek, és három formában jelennek meg: mint a szolidaritás kötelezettsége, amely megköveteli, hogy a gazdagabb nemzetek segítsék a kevésbé fejletteket; a társadalmi igazságosság kötelezettsége, amely megköveteli az erős és a gyenge népek hibás kapcsolatainak igazságosabb keretek közötti rendezését; és az egyetemes szeretet kötelezettsége, amely magában foglalja egy mindenki számára emberibb világ építését, egy olyan világét, amelyben mindenki tud valamit adni és kapni anélkül, hogy az egyik fejlődése akadályozná a többiek fejlődését.[6]

Ha a békét a szolidaritás művének tekintjük, ugyanígy elképzelhetetlen, hogy ne a testvériség legyen fő alapja. A béke, tanítja II. János Pál, oszthatatlan érték. Vagy mindenki java, vagy senkié. Valójában csak úgy érhető el és úgy élvezhető mint jobb életminőség s mint emberibb és fenntartható fejlődés, ha mindenki „erős és tartós döntést hoz a közjó szolgálatára”.[7] Ez magában foglalja, hogy nem a „haszonlesés” és a „hatalomvágy” vezérli az embert. Készségesnek kell lenni arra, hogy „ne kizsákmányoljuk a másikat, hanem »veszítsünk« a javára, ne elnyomjuk a magunk hasznára, hanem »szolgáljuk« őt. […] A »másikat« – személyt, népet vagy nemzetet – ne úgy tekintsük mint valami szerszámot, melynek képességeit és munkaerejét a végletekig kizsigereljük, aztán eldobjuk, hanem mint hozzánk »hasonlót«, mint »segítőtársat«.”[8]

A keresztény szolidaritás feltételezi, hogy a felebarátot nem csak úgy szeretjük, mint „embert, akinek jogai vannak és alapvetően egyenlő a többiekkel, hanem mint az Atyaisten élő képmását, akit Jézus Krisztus vére váltott meg, és álladóan a Szentlélek hatása alatt áll”,[9] mint testvért. „Tehát Isten közös atyasága, minden ember testvérisége Krisztusban, „fiúk a Fiúban”, a Szentlélek jelenlété­nek és elevenítő tevékenységének tudata – mondja II. János Pál – új szempontot ad látásunknak és értékelésünknek”[10] a világ átformálásához.

 

A testvériség a szegénység leküzdésének előfeltétele

5. Elődöm a Caritas in vertitate enciklikában emlékeztette a világot arra, hogy a népek és az emberek közötti testvériség hiánya a szegénység egyik jelentős oka.[11] Sok társadalomban tapasztaljuk a kapcsolatok mély elszegényedését a stabil családi és közösségi kapcsolatok hiánya miatt. Aggodalommal látjuk az érdektelenség, a peremre sodródás, a magány és a beteges függőségek különböző formáinak növekedését. Ezt a szegénységet csak a testvéri kapcsolatok újrafelfedezésével és ápolásával lehet legyőzni a családokban és a közösségekben az örömök és fájdalmak, a nehézségek és a személyes élet sikereinek megosztásával.

Emellett, miközben azt látjuk, hogy a szélsőséges szegénység visszaszorul, nem vehetjük tudatlanra a relatív szegénység súlyos növekedését, azaz az egyenlőtlenségeket olyan személyek és csoportok között, akik egyazon régióhoz, vagy történelmi-kulturális közegbe tartoznak.

E tekintetben vannak hatékony politikák, amelyek támogatják a testvériség elvét azzal, hogy biztosítják a – méltóságukban és alapvető jogaikban egyenlő – személyeknek a hozzáférést a „tőkékhez”, a szolgáltatásokhoz, az oktató, egész­ségügyi, technológiai forrásokhoz, hogy mindenki megkapja a lehetőséget életterve megvalósításához, és teljesen ki tudja bontakoztatni személyiségét.

Fel kell ismernünk olyan politikák szükségességét, amelyek csökkentik a jövedelmek szélsőséges különbségét. Nem szabad megfeledkeznünk az egyház úgynevezett társadalmi zálogra vonatkozó tanításáról, amelynek alapján – ahogy Szent Tamás mondja –, ha megengedett, sőt szükséges, „hogy az embernek magántulajdona legyen”[12] használatra, azt „nemcsak a sajátjaként, hanem közösként is birtokolja, abban az értelemben, hogy nemcsak neki, hanem másoknak is javára szolgál”.[13]

Végül van a testvériség ápolásának – és a szegénység leküzdésének – egy további módja, melynek meg kell alapoznia az összes többit. Ez azok magatartása, akik józan és lényegre törő stílusban akarnak élni, akik megosztják másokkal a maguk gazdagságát és így megtapasztalják a testvéri közösséget. Ez alapjában Jézus Krisztus követése, igazán keresztény élet. Nemcsak a szegénységi fogadalmat tett, megszentelt személyekről van szó, hanem sok családról és felelős polgárról is, akik szilárdan hisznek abban, hogy a legnagyobb jó a felebaráttal fenntartott testvéri kapcsolat.

 

A testvériség újrafelfedezése a gazdasági életben

6. A jelen súlyos pénzügyi és gazdasági válságok – melyeknek oka egyrészt az ember fokozatos eltávolodása Istentől és a felebaráttól az anyagi javak féktelen hajhászása közben, másrészt a személyek és közösségek kapcsolatainak elszegényedése – sokakat arra indítottak, hogy a megelégedettséget, a boldogságot és a biztonságot a józan gazdaság logikája ellenére a fogyasztásban és a haszonban keressék.

II. János Pál már 1979-ben figyelmeztetett arra, hogy „már jelen van és észlelhető annak veszélye, hogy az ember, miközben a gazdasági dolgok feletti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben elveszíti az uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az általa látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az egész közösségi élet szervezett formái által, a termelőrendszerek és a tömegkommunikációs eszközök révén”.[14]

A gazdasági válságok egymásutánjának arra kell indítania, hogy átgondoljuk a gazdasági fejlődés modelljeit és változtassunk az életstíluson. A mai válság, melynek súlyos következményei vannak a személyes életekre, kedvező alkalmat kínálhat arra, hogy visszaszerezzük az okosság, az igazságosság, a lelki erősség és a mértéktartás erényét. Ezek segíthetnek a nehéz pillanatok legyőzésében és a testvéri kapcsolatok újra felfedezésében, amelyek összekötnek egymással abban a mély bizalomban, hogy az embernek többre van szüksége és többre képes, mint saját egyéni érdekeinek maximális érvényesítése. Elsősorban ezekre az erényekre van szükség az emberhez méltó társadalom felépítéséhez és fenntartásához.

 

A testvériség megszünteti a háborút

7. Az elmúlt évben sok testvérünk élte át a háború gyötrelmes tapasztalatát, amely súlyos és mély sebet üt a testvériségen.

Sok konfliktus tűnik el az általános közömbösségben. Önmagam és az egész egyház közelségéről biztosítom mindazokat, akik olyan területen élnek, ahol fegyverek ropognak és pusztítanak. Az egyház küldetése, hogy Krisztus szeretetét vigye az elfelejtett háborúk sok-sok áldozatának is békéért végzett imádságaival, a sebesülteknek, éhezőknek, menekülteknek, kisemmizetteknek és félelemben élőknek tett szolgálataival. Az egyház felemeli hangját, hogy a szenvedő emberiség fájdalomkiáltásait eljuttassa a felelősökhöz, és az ellenségeskedésekkel együtt megszüntessen minden visszaélést és erőszakot az emberi jogokkal kapcsolatban.[15]

Ezért határozott felszólítással fordulok mindazokhoz, akik fegyverrel terjesztik az erőszakot és a halált: akiket ma még ellenségnek tekintetek, azokban ismerjétek fel testvéreteket, és fogjátok vissza kezeteket! Mondjatok le a fegyveres megoldásról, és párbeszéddel, megbocsátással és kiengesztelődéssel közeledjetek a másikhoz, hogy újra igazságosság, bizalom, és remény fakadjon körülöttetek!

„Ebből a szempontból világos, hogy a népek életében a fegyveres konfliktusok mindig a lehetséges nemzetközi megegyezés tudatos tagadását jelentik azáltal, hogy mély megosztottságot és fájdalmas sebeket okoznak, amelyek csak hosszú évek alatt gyógyíthatók. A háborúk gyakorlati meghiúsítása egyike azon nagy gazdasági és társadalmi céloknak, amelyeket a nemzetközi közösség maga elé tűzött.”[16]

Ennek ellenére, ameddig olyan nagy mennyiségű fegyver lesz fogalomban, mint most, mindig lehet találni újabb indokot az ellenségeskedés kirobbantására. Ezért magamévá teszem elődeim felszólítását a fegyvergyártás csökkentésére és a leszerelésre, az atom- és vegyi fegyverekkel kezdve, minden fél részéről.

De feltétlenül meg kell állapítanunk, hogy a nemzetközi megegyezések és a nemzeti törvények – bár szükségesek és felettébb kívánatosak – önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az emberiség meg tudja szüntetni a fegyveres konfliktusok veszedelmét. A szívek megtérésére van szükség, amely mindenki számára lehetővé teszi, hogy felismerje a másikban a testvért, akivel törődnie kell, akivel együtt kell dolgoznia mindenki teljes életéért. Ez a lelkület élteti a civil társadalom sok, békét szolgáló kezdeményezését, beleértve a vallásos szervezeteket is. Kívánom, hogy mindenki mindennapos elkötelezettsége továbbra is hozzon gyümölcsöt, s hogy el tudjunk jutni oda, hogy a nemzetközi jogban hatékonyan alkalmazzák a békéhez való jogot, mint alapvető emberi jogot, mint minden egyéb jog gyakorlásának előfeltételét.

 

A korrupció és a szervezett bűnözés ellenkezik a testvériséggel

8. A testvériség horizontja nem akadályozza senki teljes kibontakozását. Az ember, főként a fiatal jogos törekvéseit nem sérti és nem hiúsítja meg, nem fosztja meg a megvalósítás reményétől. De a jogos törekvés nem tévesztendő össze a tisztességtelen versengéssel. Épp ellenkezőleg, a kölcsönös megbecsülésben kell versengeni (vö. Róm 12,10). Még a vitákban is, amelyek az élet elkerülhetetlen mozzanatai, mindig emlékeznünk kell, hogy testvérek vagyunk, ezért nevelni és nevelődni kell arra, hogy a felebarátban ne ellenséget vagy megölendő ellenfelet lássunk.

A testvériség társadalmi békét teremt, mert egyensúlyt hoz létre a szabadság és az igazságosság, a személyes felelősség és a szolidaritás, az egyének java és a közjó között. A politikai közösségnek tehát átlátszóan és felelősen kell mindezt támogatnia. A polgároknak azt kell érezniük, hogy a közhatalom szabadságukat tiszteletben tartva képviseli őket. Ehelyett gyakran a polgár és az intézmények közé befurakodnak olyan részérdekek, amelyek eltorzítják ezt a kapcsolatot, mert az állandó konfliktus légkörének kedveznek.

Az igazi testvériség lelkülete legyőzi az egyéni önzést, amely megakadályozza, hogy a személyek szabadságban és harmonikusan éljenek egymás között. Ez az önzés társadalmi méretekben mutatkozik meg a mai szövevényesen elterjedt korrupció sok formájában, illetve a szervezett bűnözésben, a kiscsoportoktól a globális szervezetekig, amelyek mélyen károsítják a törvényességet és az igazságosságot, a szívében sebzik meg az emberi személy méltóságát. E szervezetek súlyosan megbántják Istent, fenyegetik a testvéreket, és károsítják a teremtést, főként, ha vallásos jellegük van.

Gondolok a drog fájdalmas drámájára, amellyel az erkölcsi és polgári törvények megvetésével nyerészkednek; a természeti erőforrások pusztítására és a környezetszennyezésre; a munkások kizsákmányolásának tragédiájára; gondolok a tiltott pénzfogalomra és a pénzügyi spekulációra, amely néha ragadozó jelleget ölt és kárt okoz egész gazdasági és társadalmi rendszereknek azzal, hogy férfiak és nők millióit taszítja szegénységbe. Gondolok a prostitúcióra, amely naponta szedi ártatlan áldozatait főként a fiatalok körében és fosztja meg őket jövőjüktől; gondolok az emberkereskedelemre, a bűncselekményekre, a kiskorúakkal való visszaélésekre, a rabszolgaságra, amely a világ sok részében még mindig dívik, az emigránsok gyakran hallatlanra vett tragédiájára, akikre az illegalitásban méltatlanul spekulálnak. Erre vonatkozóan írta XXIII. János: „A pusztán erőviszonyokra alapozott együttélés nem emberi. Ebben ugyanis elkerülhetetlen, hogy a személyek kényszer vagy elnyomás áldozatai legyenek ahelyett, hogy megkönnyítenék számukra a fejlődést és serkentenék őket a tökéletesedésre.”[17]

Az ember azonban meg tud térni, és soha nem kell kétségbe esni az élet megváltoztathatósága felől. Szeretném, ha ez az üzenet mindenkinek a bizalomról szólna, azoknak is, akik brutális bűnöket követtek el, hiszen Isten nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18,23).

Az emberi társadalom tágasságában, látva a bűnöket és a büntetéseket is, gondolnunk kell sok börtön embertelen körülményeire, ahol a fogvatartottat gyakran emberi alatti állapotba taszítják, megsértik emberi méltóságában, s elfojtják benne a szabadulás vágyát. Az egyház sokat tesz ezeken a helyeken is, legtöbbször csendben. Buzdítok és bátorítok, hogy tegyünk egyre többet abban a reményben, hogy oly sok bátor férfi és nő ilyen jellegű akciói egyre inkább támogatást kapnak a polgári hatóságok részéről is.

 

A testvériség segít megőrizni és művelni a természetet

9. Az emberi család kapott a Teremtőtől egy közös ajándékot: a természetet. A teremtés keresztény szemlélete pozitív ítéletet mond a természetben végrehajtható beavatkozásokról, hogy az javunkra szolgáljon, feltéve, hogy felelősen járunk el, azaz elismerjük azt a „grammatikát”, amely bele van írva, és bölcsen használjuk az erőforrásokat mindenki javára, tiszteletben tartva az egyes élőlények szépségét, rendeltetését, hasznát, és feladatukat az ökoszisztémában. Összességében a természet rendelkezésünkre áll, s mi arra vagyunk hivatva, hogy felelősen bánjunk vele. Ehelyett gyakran a kapzsiság, az uralkodás, a birtoklás, a manipulálás, a kizsákmányolás gőgje vezet; nem őrizzük, nem tiszteljük, nem ingyenes ajándéknak tekintjük a természetet, amellyel törődnünk kell és a testvéreink rendelkezésére kell bocsátanunk, beleértve az eljövendő nemzedékeket is.

Részleteiben a mezőgazdasági szektor az elsődleges termelői szektor, amelynek hivatása a földművelés és a természeti erőforrások őrzése, hogy táplálni lehessen az emberiséget. E tekintetben a világban állandóan jelenlévő éhínség szégyene arra késztet, hogy veletek együtt feltegyem a kérdést: Hogyan használjuk a föld erőforrásait? A mai társadalmaknak el kell gondolkodniuk a prioritások hierarchiáján, amelyhez a termelés igazodik. Valójában kényszerítő kötelesség, hogy a föld erőforrásait úgy használják fel, hogy senki nem éhezzen. A kezdeményezések és a lehetséges megoldások oly sokfélék, és nem korlátozódnak csak a termelés növelésére. Jól tudjuk, hogy az aktuális termelés elegendő, s mégis milliók éheznek és halnak éhen, és ez botrány.

Meg kell tehát találni a módját, hogy mindenki részesedhessen a föld gyümölcseiből, nemcsak azért, hogy elkerüljük a szakadék szélesedését a gazdagok és azok között, akiknek csak morzsák jutnak, hanem az igazságosság és az egyenlőség kedvéért, de a minden embert megillető tisztelet miatt is. Ebben az összefüggésben szeretnék emlékeztetni mindenkit a javak egyetemes rendeltetésére, amely az egyház társadalmi tanításának egyik kardinális elve. Ezen elv tiszteletben tartása lényegi feltétele annak, hogy mindenki valóban és egyformán hozzájuthasson azokhoz a lényeges és elsődleges javakhoz, amelyekre minden embernek szüksége és joga van.

 

Befejezés

10. A testvériséget fel kell fedeznünk, szeretnünk kell, meg kell tapasztalnunk, hirdetnünk kell és tanúskodnunk kell róla. De csak az Istentől ajándékba kapott szeretet teszi lehetővé, hogy befogadjuk és maradéktalanul megéljük a testvériséget.

A politika és gazdaság szükséges realizmusa nem korlátozódhat az idealizmus nélküli technicizmusra, amely nem tud az ember transzcendens dimenziójáról. Amikor ez az Isten iránti nyitottság hiányzik, minden emberi tevékenység elszegényedik és a személyeket kizsákmányolandó tárgyakká teszik. A politika és a gazdaság csak akkor tud megszerveződni az igazi testvéri szeretet szellemében, s lesz az integrális emberi fejlődés és a béke hatékony eszköze, ha elfogadja, hogy a minden férfit és nőt szerető Isten iránti nyitottság tág terében kell mozognia.

Mi, keresztények hisszük, hogy az egyházban egymás tagjai vagyunk, szükségünk van egymásra, mert mindegyikünknek Krisztus ajándékozásának mértéke szerint adatik a kegyelem mindenki javára (vö. Ef 4,7.25; 1Kor 12,7). Krisztus azért jött a világba, hogy elhozza nekünk az isteni kegyelmet, azaz a lehetőséget, hogy részesedjünk az ő életében. Ez magával hozza a testvéri kapcsolat kialakítását, amelyet áthat a kölcsönösség, a megbocsátás, a teljes odaadás Isten szeretetének tágassága és mélysége szerint, amelyet az emberiségnek az kínál fel, aki halála és feltámadása után mindeneket magához vonz: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást. Ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismerik majd meg, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34–35).

Ez a jó hír, amely mindegyikünktől egy újabb lépést kíván, az empátia állandó gyakorlását, a másik, a tőlem legtávolabb lévő szenvedésének és reményének meghallását, annak a szeretetnek az útját járva, amely tudja ingyenesen odaadni és eltékozolni önmagát minden fivér és nővér javára.

Krisztus átölel minden embert, és nem akarja, hogy egy is elvesszen. „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17). Senkit nem nyom el, senkit nem kényszerít arra, hogy nyissa ki előtte szíve és elméje ajtaját. „Aki közületek a nagyobb, legyen olyan, mint a kisebb, és aki kormányoz, legyen olyan, mint aki szolgál – mondja Jézus Krisztus –, én úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál” (Lk 22,26–27).

Tehát minden tevékenységet a személyeknek – különösen a legtávolabbiaknak és az ismeretleneknek – tett szolgálat magatartásának kell jellemeznie. A szolgálat a lelke annak a testvériségnek, amely építi a békét.

Mária, Jézus anyja segítsen minket megérteni és megélni minden nap azt a testvériséget, amely az ő Fiának szívéből fakad, hogy békét tudjunk vinni minden embernek szeretett földünkön.

A Vatikánból, 2013. december 8-án.

Ferenc

 

(Diós István fordítása)

 

©   Diós István, 2014.

 


[1] Vö. XVI. Benedek: Caritas in veritate enciklika (2009. VI. 29.), 19: AAS 101 (2009) 654–655.

[2] Vö. Ferenc pápa: Lumen fidei enciklika (2013. VI. 29. ), 54: AAS 105 (2013) 591–592.

[3] Vö. VI. Pál: Populorum progressio enciklika (1967. III. 26.), 87: AAS 59 (1967) 299.

[4] Vö. II. János Pál: Sollicitudo rei socialis enciklika (1987. XII. 30.), 39: AAS 80 (1988) 566–568.

[5] Populorum progressio enciklika, 43: AAS 59 (1967) 278–279.

[6] Vö. Uo. 44: AAS 59 (1967) 279.

[7] Sollicitudo rei socialis enciklika 38: AAS 80 (1988) 566.

[8] Uo. 38–39: AAS 80 (1988) 566–567.

[9] Uo. 40: AAS 80 (1988) 569.

[10] Uo.

[11] Vö. Caritas in veritate enciklika 19: AAS 101 (2009) 654–655.

[12] Summa Theologiae II-II, 66, 2.

[13] Gaudium et spes, 69. Vö. XIII. Leó: Rerum novarum enciklika (1891. V. 15.), 19: ASS 23 (1890–1891) 651. Sollicitudo rei socialis 42: AAS 80 (1988) 573–574; Iustitia et Pax Pápai Bizottság: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 178.

[14] Redemptor hominis enciklika (1979. III. 4.), 16: AAS 61 (1979) 290.

[15] Vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 159.

[16] Ferenc pápa: Levél Putyin elnöknek 2013. IX. 4-én: L’Osservatore Romano, 2013. szeptember 6, 1.

[17] Pacem in terris enciklika (1963. IV. 11.), 17: AAS 55 (1963) 265.