2013. 12. 11. Általános kihallgatás (katekézis: az utolsó ítélet)

Általános kihallgatás
Ferenc pápa katekézise: Az utolsó ítélet

Szent Péter tér
2013. december 11. (szerda)
(Letölthető: pdf, epub, mobi.)

 

 

Kedves Testvéreim! Jó napot kívánok!

Ma a hitvallásunkról szóló katekézisek utolsó sorozatát szeretném elkezdeni, melynek témája az az állítás, hogy „hiszem az örök életet”.

1. Ma az utolsó ítéletre irányítjuk figyelmünket. De nem szabad félnünk! Hallgassuk meg, mit mond Isten igéje. Máté evangéliumában ezt olvassuk: akkor Krisztus „eljön az ő dicsőségében, s vele mind az angyalok… Elébe gyűlnek az összes nemzetek. Ő pedig elválasztja őket egymástól, mint ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára… Ezek örök büntetésre jutnak, az igazak pedig örök életre” (Mt 25,31–33.46). Ha Krisztus visszatérésére gondolunk, és az ő végső ítéletére – amely megmutatja majd végső következményeiig azt a jót, amelyet ki-ki végbevitt vagy éppen elmulasztott végbevinni földi élete folyamán –, egy képzeletünket messze felülmúló misztérium előtt találjuk magunkat. Ez a misztérium szinte ösztönös félelmet vagy rettegést vált ki bennünk. Ez a valóság azonban, ha jól gondolkodunk róla, inkább kitágítja a keresztény ember szívét, nagy vigaszára van, és bizalmat ébreszt benne.

Érdemes felidéznünk az első keresztény közösségek igencsak szuggesztív tanúságtételét. Ők ugyanis rendszerint a Maranatha felkiáltással kísérték szertartásaikat és imáikat. Ez a két arám szóból alkotott kifejezés – aszerint, hogyan tagoljuk – lehet könyörgés: „Jöjj, Urunk!”, vagy pedig hitből fakadó bizonyosság: „Igen, az Úr érkezik, az Úr közel van.” Ebben a felkiáltásban éri el csúcspontját az egész keresztény kinyilatkoztatás, azon csodálatos szemlélés lezárásaként, amelyet János tár elénk a Jelenések könyvében (vö. Jel, 22,20). Itt az egyház mint menyasszony – az egész emberiség nevében és mint annak első hajtása – fordul vőlegényéhez, Krisztushoz, alig várva, hogy érezhesse átölelő karjait. Jézus ölelését várja, amely az élet és a szeretet teljessége. Így ölel át minket Jézus!

Ha ebben a távlatban gondolunk az ítéletre, akkor minden félelmünk és bizonytalanságunk megszűnik, s átadja helyét a várakozásnak és a mélységes örömnek: eljön végre a nap, amikor késznek ítéltetünk arra, hogy Krisztus dicsőségébe öltözzünk, mint egy menyasszonyi ruhába, és bevezettessünk az esküvői lakomára, mely az Istennel való teljes és végleges szeretetközösség képe.

2. Második okot a bizakodásra annak felfedezése szolgáltat, hogy az ítéletkor nem leszünk magunkra hagyva. Maga Jézus ígéri meg Máté evangéliumában, hogy az idők végén azok, akik követték őt, helyet foglalnak majd dicsőségében, hogy vele együtt ítélkezzenek (vö. Mt 19,28). Pál apostol pedig ezt írja a korinthusi közösségnek: „Nem tudjátok, hogy a szentek ítélkeznek majd a világ felett? Mennyivel inkább e földi élet dolgaiban!” (1Kor 6,2–3). Milyen jó tudni, hogy abban a szorult helyzetben nemcsak Krisztus áll mellettünk, a mi vigasztalónk és szószólónk az Atyánál (1Jn 2,1), hanem azon számtalan testvérünk és nővérünk közbenjárására és jóindulatára is számíthatunk, akik előttünk jártak a hit útján, akik életüket adták értünk és továbbra is kimondhatatlanul szeretnek minket! A szentek már Isten színe előtt élnek, az ő dicsőségének ragyogásában imádkoznak értünk, akik még a földön élünk. Mily nagy vigaszt nyújt szívünknek ez a bizonyosság! Az egyház valóban anya, és mint egy édesanya keresi gyermekei javát, kivált azokét, akik távolabb vannak és megtörtek, míg Krisztus dicsőséges testében megtalálja teljességét minden tagjával együtt.

3. Egy további gondolatot János evangéliumában találunk, amely kifejezetten megállapítja, hogy „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem ítéltetik el, de aki nem hisz, az már elítéltetett, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában” (Jn 3,17–18). Ez azt jelenti tehát, hogy az utolsó ítélet már történik, már most, földi létezésünk idején elkezdődik. Ez az ítélet életünk minden pillanatában kimondatik aszerint, hogy befogadjuk-e hittel a Krisztusban jelenlevő és működő üdvösséget, vagy pedig hitetlenek vagyunk, vagyis önmagunkba zárkózunk. De ha bezárkózunk Jézus szeretete előtt, akkor mi magunk vagyunk, akik elítéljük magunkat. Az üdvösség az, hogy megnyílunk Jézus előtt, ő pedig megvált minket. Ha bűnösök vagyunk – és mindnyájan azok vagyunk –, kérjünk bocsánatot, és ha úgy megyünk oda hozzá, hogy jók akarunk lenni, az Úr megbocsát nekünk! De ehhez meg kell nyílnunk Jézus szeretete előtt, amely mindennél erősebb. Jézus szeretete nagy, Jézus szeretete irgalmas, Jézus szeretete megbocsát. Ehhez azonban meg kell nyílnod, a megnyílás pedig azt jelenti, hogy megbánjuk bűneinket, vádoljuk magunkat azokkal a nem jó dolgokkal, amelyeket tettünk. Az Úr Jézus nekünk adta és ma is nekünk adja önmagát, hogy egészen betöltsön minket az Atya irgalmával és kegyelmével. Mi vagyunk tehát azok, akik bizonyos értelemben önmagunk bíráivá válhatunk, az Istennel és a testvéreinkkel való közösségből való kizártságra ítélhetjük magunkat. Ne fáradjunk hát bele abba, hogy őrködjünk gondolataink és cselekedeteink felett, hogy már mostantól érezhessük Isten arcának melegét és ragyogását, amelyet – és az gyönyörű lesz – az örök életben a maga teljességében szemlélünk majd.

Így haladjunk előre: gondoljunk erre az ítéletre, amely most kezdődik, sőt már el is kezdődött! Nyissuk meg szívünket Jézus és az ő üdvössége előtt! Félelem nélkül haladjunk előre, hiszen Jézus szeretete nagyobb, és ha bocsánatot kérünk bűneinkért, ő megbocsát! Jézus ilyen! Ez a bizonyosság töltsön el minket, amely elvezet a mennyek dicsőségére!

 

(Kristóffy Lilla Krisztina fordítása)

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Kristóffy Lilla Krisztina, 2013.