2013. 11. 27. Általános kihallgatás (katekézis: együtt halunk meg Krisztussal)

Általános kihallgatás

Ferenc pápa katekézise:
Együtt halunk meg Krisztussal

Szent Péter tér
2013. november 27. (szerda)
(Letölthető: pdf, epub, mobi.)

 

 

 

Kedves Testvéreim! Jó napot kívánok, és elismerésem, amiért ilyen hidegben is bátran ide merészkedtetek a térre! Őszinte elismerésem!

Mivel a múlt vasárnapon befejeződött a hit éve, lassan szeretnék pontot tenni a hitvallásnak szentelt katekézisek sorára, melyek végigkísérték a hit évét. A mostani és a jövő heti katekézisben a test feltámadásának témájáról szeretnék beszélni, s ennek azt a két szempontját emelem ki, amelyeket a Katolikus Egyház katekizmusa is megemlít: mit jelent a mi meghalásunk és feltámadásunk Jézus Krisztusban. Ma az első szempontot veszem elő, „meghalásunkat Krisztusban”.

1. Általában tévesen gondolkodunk a halálról. A halálhoz mindnyájunknak köze van, és kérdéseket szakít fel lelkünk mélyéből, főleg, amikor közelről érint bennünket, vagy amikor kicsinyek és ártatlanok haláláról van szó, mely „botrányos” a szemünkben. Engem mindig szíven talált a kérdés: miért szenvednek a gyerekek? Miért halnak meg a gyerekek? Ha a halált úgy fogjuk fel, mint mindennek a végét, akkor megrémít, letaglóz minket, fenyegetéssé válik, mely meghiúsít minden álmot, betemet minden távlatot, megszakít minden kapcsolatot és feltartóztat minden utat. Ez akkor esik meg valakivel, ha életét két határpont, az élet és halál között feszülő időszaknak tekinti, amikor nem hisz semmiben, ami a jelen életet meghaladná, amikor úgy él, mintha Isten nem létezne. A halálról alkotott ilyen felfogás az ateista gondolkodásmódra jellemző, amely a létezést úgy értelmezi, mint véletlen itt létet a világban és haladást a semmi felé. De létezik egy gyakorlati ateizmus is, amikor valaki csak a saját érdekeiért, csak a földi dolgokért él. Ha engedjük, hogy a halálnak ez a téves elgondolása uraljon minket, nincs más választásunk, mint a halál elrejtése, tagadása vagy banalizálása, hogy ne keltsen félelmet.

2. Ez ellen a hamis megoldás ellen azonban fellázad az ember „szíve”, a mindnyájunkban élő vágy a végtelenre és a nosztalgiánk az örökkévalóság után. Mi akkor tehát a halál keresztény értelme? Ha életünk legfájdalmasabb pillanataira gondolunk, amikor elveszítettünk egy szeretett személyt – szüleinket, testvérünket, házastársunkat, gyermekünket, barátunkat –, akkor észrevesszük, hogy a veszteség drámájában is, amikor szétmarcangol az elszakadás fájdalma, szívünkből az a meggyőződés száll fel, hogy nem lehet mindennek vége, hogy az adott és kapott jó nem lehet hiábavaló. Egy igen erős ösztön működik bennünk, amely azt súgja, hogy az élet nem ér véget a halállal.

Ez az élet utáni szomjúságunk kapott valós és megbízható választ Jézus Krisztus feltámadásában. Jézus feltámadása nemcsak azt bizonyítja, hogy van élet a halál után, hanem megvilágítja mindnyájunk halálának misztériumát is. Ha Jézussal egyesülve, hozzá hűségesen élünk, akkor képesek leszünk arra, hogy reménnyel és derűsen nézzünk szembe a halálon való átmenettel is. Az egyház ugyanis így imádkozik: „Ha meg is szomorít a halál kényszere, az ígért örök élet megvigasztal minket.” Ez az egyház egyik nagyon szép imája! Az ember általában úgy hal meg, ahogyan élt. Ha életemben együtt jártam az Úrral, bízva végtelen irgalmasságában, akkor fel leszek készülve arra, hogy úgy éljem meg földi létem utolsó pillanatát, mint bizalommal teli végső ráhagyatkozást az ő befogadó kezére, várakozva, hogy szemtől szemben láthassam arcát. Ez a legszebb, ami történhet velünk: szemtől szemben szemlélni az Úr csodálatos arcát, látni őt úgy, ahogy van: szépnek, ragyogónak, teli szeretettel és gyengédséggel. Ez a mi célunk: látni az Urat!

3. Ebben a távlatban megértjük Jézus felhívását, hogy legyünk mindig készen, virrasszunk, tudván, hogy az e világi életet azért kaptuk, hogy felkészüljünk a másik, a mennyei Atyával való életre. És ehhez van egy biztos út: jól kell felkészülni a halálra, közel állva Jézushoz. Ez a bizonyosság: úgy készülök fel a halálra, hogy Jézus közelében élek. És hogyan kell Jézus közelében lenni? Az imával, a szentségekben és a szeretet gyakorlásában. Emlékezzünk arra, hogy Jézus jelen van a leggyengébbekben és a szükséget szenvedőkben. Ő maga azonosította magát velük az utolsó ítéletről szóló híres példabeszédében, amikor ezt mondta: „Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, vándor voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és felkerestetek… Mindazt, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35–36.40). Tehát az a biztos út, ha ismét felfedezzük a keresztény szeretet gyakorlásának és a javak testvéri megosztásának értelmét, ha ápoljuk felebarátunk testi-lelki sebeit. Ha szolidárisan osztozunk a másik fájdalmában és reményt öntünk bele, ez a feltétele annak, hogy örökségbe kapjuk Isten nekünk készített országát. Aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól! Jól gondoljátok át: aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól! Egyetértetek velem? Mondjuk együtt, hogy ne felejtsük el: Aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól! És miért nem fél? Mert szembenéz vele testvérei sebeiben, és legyőzi azt Jézus Krisztus szeretetével.

Ha megnyitjuk életünk és szívünk kapuját legkisebb testvéreink előtt, akkor halálunk is olyan kapuvá válik, amely bevezet bennünket a mennybe, a boldog hazába, amely felé tartunk, arra vágyva, hogy örökre ott lakjunk Atyánkkal, az Istennel, Jézussal, Máriával és a szentekkel.

 

(Kristóffy Lilla Krisztina fordítása)

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Kristóffy Lilla Krisztina, 2013.