2013. 11. 16. Videoüzenet a guadalupei találkozóra

Videoüzenet a guadalupei Miasszonyunk-kegyhelyen
november 16 és 19 között megszervezett
zarándoklatra és találkozóra

Ferenc pápa üzenete
2013. november 16. (szombat)
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

Kedves Testvérek!

Nagy szeretettel köszöntelek benneteket, akik részt vesztek ezen a zarándoklaton és találkozón, amelyet a Pápai Latin-Amerika Bizottság szervezett a guadalupei Miasszonyunk oltalma alatt. Nemcsak az irántatok érzett szeretetemet és a hozzátok való közelségemet szeretném kifejezni, hanem szeretnék néhány gondolattal is hozzájárulni találkozótokhoz.

Az aparecidai dokumentum azt javasolja, hogy az egyházat az állandó misszió állapotába helyezzük és missziós tevékenységeket végezzünk. Sőt ezen túlmenően egy általános és átfogó misszionáriusi jellegre is buzdít: a helyi egyházak minden szokásos tevékenységének missziós jellege legyen. És ezt abban a meggyőződésben kell tenni, hogy a kifelé irányuló missziós tevékenység nemcsak egy akció a sok közül, hanem paradigma, mégpedig az egész pasztorális működés paradigmája. Az egyház Jézussal való meghitt kapcsolata egy vándorló meghittség, hozzátartozik a kilépés önmagunkból, az úton lét, az újbóli magvetésre indulás, az állandó továbblépés. „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki” – mondta az Úr. Az egyház számára életbevágó fontosságú, hogy ne zárkózzon önmagába, ne elégedjen meg azzal, amit elért. Ha ez történne, akkor az egyház megbetegszik, belebetegszik a képzeletbeli bővelkedésbe, a felesleges bőségbe, megfekszi a gyomrát a jóllakottság, és legyengül. Ki kell lépni saját közösségeinkből, és merészelnünk kell eljutni az egzisztenciális perifériákra, ahol az embereknek szüksége van arra, hogy érezzék Isten közelségét. Ő ugyanis senkit nem hagy magára, és mindig megmutatja gyengédségét és kimeríthetetlen irgalmasságát; ez tehát az, amit el kell vinni minden emberhez.

Második pont: minden pasztorális tevékenységet a missziós szándéknak kell átjárnia, mely arra irányul, hogy mindenkit elérjen, senkit sem zár ki, és mindenki egyéni körülményeit messzemenően figyelembe veszi. Mindenkit el kell érni, és meg kell osztani annak örömét, hogy találkoztunk Krisztussal. Nem úgy kell az emberekhez menni, mintha valami új kötelességet tennénk a vállukra, vagy szemrehányást akarnánk tenni, vagy sajnálkoznánk afelett, amit tökéletlennek vagy elégtelennek vélünk az életükben. Az evangelizáló feladat nagy türelmet igényel, kitartó türelmet, gondozza az elvetett magot és nem veszíti el békéjét a konkoly jelenléte láttán. A keresztény üzenetet képes derűsen és fokozatosan bemutatni, az evangélium illatával, miként az Úr tette. Egyfelől ki tudja emelni a lényeget és a legszükségesebbet, vagyis Isten szeretetének szépségét, amely a meghalt és feltámadt Krisztusban ér el minket. Másfelől kreatívnak kell lennie módszerei terén, nem zárkózhat be abba a közhelybe, hogy „mindig így csináltuk”.

Harmadik pont: a helyi egyházban a püspök vezeti a pasztorális tevékenységet, mint pásztor, aki név szerint ismeri bárányait, közelükben élve vezeti őket, gyengédséggel, türelemmel, ténylegesen megmutatva az egyház anyaságát és Isten irgalmasságát. A valódi pásztor viselkedése nem olyan, mint egy hercegé vagy egy puszta hivatalnoké, aki elsősorban a fegyelemre, a szabályokra, a szervezeti mechanizmusokra figyel. Az ilyen magatartás az emberektől távoli lelkipásztorkodáshoz vezet, nem segíti elő s nem éri el a Krisztussal és az embertársakkal való találkozást. A püspökre bízott Isten népének olyan püspökre van szüksége, aki vigyáz rá, gondozza azt, ami egybetartja a nyájat, és előmozdítja a reményt az emberek szívében. Isten népének szüksége van arra, hogy a püspök fel tudja ismerni – anélkül, hogy kioltaná – a Szentlélek fuvallatát, aki ott fúj, ahol akar, az egyház és világban végzendő küldetése javára.

Negyedik pont: a püspököt jellemző magatartásformákban mélységesen osztoznia kell mindenki másnak is, aki lelkipásztori munkát végez, különösen a papoknak. A klerikalizmus kísértése, mely oly sok kárt okoz a latin-amerikai egyháznak, akadályt jelent számos világi hívő keresztény érettségének és felelősségének kialakulása előtt. A klerikalizmus önmaga körül forgó magatartást rejt, amely legyengíti az Úrral való találkozás felé vivő lendületet (mely tanítvánnyá tesz minket), és az emberek felé vivő lendületünket, akik várják igehirdetésünket. Ezért – úgy látom – nagyon fontos és sürgős, hogy olyan szolgálattevőket képezzünk, akik képesek közel állni az emberekhez, képesek a találkozásra, lángra tudják lobbantani az emberek szívét, velük együtt tudnak haladni, és párbeszédbe tudnak elegyedni reményeikkel és félelmeikkel. Ezt a munkát a püspökök nem ruházhatják át másokra. Úgy kell felvállalniuk, mint az egyház élete számára létfontosságú tevékenységet, nem spórolva erőfeszítéseiken, komoly odafigyeléssel és személyes kíséréssel. Ezen kívül a jó minőségű képzéshez szilárd és időtálló struktúrákra van szükség, amelyek felkészítenek a mai kor kihívásaival való szembenézésre, és arra, hogy el tudják vinni az evangélium világosságát a különböző helyzetekbe, amelyekkel a papok, a megszentelt személyek és a világi hívők találkozhatnak pasztorális munkájuk során. A mai kultúrában komoly és jól szervezett képzésre van szükség. És felteszem a kérdést: rendelkezünk elegendő önkritikával a nagyon kis létszámú szemináriumok eredményeinek megítélésére? Ezekben ugyanis nincs elegendő számú felkészült nevelő a papképzésben.

Szeretnék néhány szót szólni a megszentelt életet élőkhöz is. A megszentelt élet kovász az egyházban. Annak kovásza, amit az Úr akar, kovász, mely növeli az egyházat Jézus Krisztus végső megjelenéséig. Kérem a megszentelt személyeket, hogy legyenek hűek kapott karizmájukhoz, és a hierarchikus anyaszentegyház szolgálatában ne engedjék eltűnni azt a kegyelmet, amelyet a Szentlélek adott alapítóiknak, és amelyet teljes egészében kell továbbadniuk. Ez a megszentelt személyek nagy próféciája, az a karizma, melyet az egyház javára kaptak. Haladjatok előre ezzel az egyház szolgálatára kapott karizmátokhoz való teremtő hűséggel.

Kedves Testvérek, nagyon köszönöm nektek mindazt, amit e földrész misszio­nálásáért tesztek. Emlékezzetek, hogy megkaptátok a keresztséget, amely az Úr tanítványaivá alakított át benneteket. Minden tanítvány egyben misszionárius is. XVI. Benedek azt mondta, hogy ezek az érem két oldala. Kérlek titeket, mint atyátok és testvéretek Jézus Krisztusban, hogy vállaljátok fel hiteteket, amelyet a keresztségben kaptatok. És mint Timóteus anyja és nagyanyja, ti is adjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak, és nem csak nekik. A hitnek ezt az ajándékát nem személyes használatra kaptuk, hanem azért, hogy továbbadjuk, továbbajándékozzuk másoknak, és így növekedni is fog. Ismertessétek meg Jézus nevét. És ha ezt teszitek, ne csodálkozzatok, hogy a leghidegebb télben is kinyílnak a százlevelű rózsák. Hiszen tudjátok, Jézusnak és nekünk ugyanaz az édesanyánk!

 

(Kristóffy Lilla Krisztina fordítása)

 

Megjelent:
Mint Timóteus anyja és nagyanyja. Ferenc pápa videoüzenete a guadalupei zarándoklatra és találkozóra,
L’Osservatore Romano [az Új Ember melléklete] I. évf. 1. szám, 2013. december 1., 1–2. old.

 

©   Új Ember Kiadó, 2013.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Kristóffy Lilla Krisztina, 2013.