2013. 11. 06. Általános kihallgatás (katekézis: közösség a szent dolgokban)

Általános kihallgatás

Ferenc pápa katekézise:
Közösség a szent dolgokban

Szent Péter tér
2013. november 6. (szerda)
(Pdf-ben a lap alján le is tölthető.)

 

 

 

 

Kedves Testvérek, jó napot kívánok!

A múlt szerdán a szentek közösségéről beszéltem, és a szent személyek, azaz a köztünk, hívők közti közösséget értettük rajta. Ma ennek a valóságnak egy másik összetevőjét szeretném elmélyíteni. Emlékeztek, hogy a szentek közösségének két összetevője van: egyik a szent személyek közötti közösség, a másik a szent dolgokban, a lelki javakban való közösség. A két szempont szorosan összetartozik, mert a keresztények közötti egység a lelki javakban való részesedéssel növekszik. Ezek a javak a szentségek, a karizmák és a szeretet (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 949–953). Az egységben és a közösségben a szentségek által, a Szentlélektől kapott karizmákkal és a szeretettel növekszünk.

1. A legfontosabb a szentségekben való közösség. A szentségek kifejezik és megvalósítják a köztünk lévő hatékony és mély közösséget, mert bennük az Üdvözítő Krisztussal, és őbenne hitbeli testvéreinkkel találkozunk. A szentségek nem tünemények, nem rítusok, hanem Krisztus ereje; Jézus Krisztus van jelen a szentségekben. Amikor az eucharisztiát ünnepeljük, az élő Jézus az, aki egyesít minket, aki közösséggé tesz bennünket, és ő késztet arra, hogy imádjuk az Atyát. Ugyanis a keresztség, a bérmálás és az eucharisztia által mindegyikünk beletestesül Krisztusba és eggyé válik a hívők egész közösségével. Éppen ezért egyrészt az egyház hozza létre a szentségeket, másrészt a szentségek hozzák létre az egyházat, építik azzal, hogy új gyermekeket hoznak a világra, Isten szent népéhez kapcsolják őket és megerősítik hozzá tartozásukat.

Minden Krisztussal való találkozás, amely a szentségekben megajándékoz az üdvösséggel, felszólít, hogy „menjünk” és közöljük a többiekkel is azt az üdvösséget, amelyet láthattunk, érinthettünk, befogadhattunk, s amely valóban hihető, mert szeretet. Így a szentségek arra indítanak, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangélium hirdetésének apostoli elkötelezettsége minden környezetben, még a legellenségesebb közegben is, a folyamatos szentségi élet leghitelesebb gyümölcse, mert részesedés Isten üdvözítő kezdeményezésében, aki mindenkit meg akar ajándékozni az üdvösséggel.

A szentségek kegyelme táplálja bennünk az erős és örömteli hitet; azt a hitet, amely tudja csodálni Isten csodatetteit és ellen tud állni a világ bálványainak. Ezért olyan fontos a szentáldozáshoz járulni; fontos, hogy a kicsinyeket minél előbb megkereszteljék, hogy meg legyenek bérmálva, mert a szentségek Jézus Krisztus jelenléte bennünk, segítő jelenlét. Nagyon fontos, hogy amikor bűnösnek érezzük magunkat, a kiengesztelődés szentségéhez járuljunk, azaz menjünk el gyónni. Mondhatja valaki: „Félek, mert pap agyon fog ütni!” – Nem, a pap nem üt agyon! Tudod, kivel találkozol a szentgyónásban? Jézussal találkozol, aki megbocsát neked! Jézus vár rád! És ez olyan szentség, amely gyarapítja az egész egyházat.

2. A szent dolgokban való közösség második szempontja a karizmákban való közösség. A Szentlélek a hívőknek lelki ajándékok és kegyelmek sokaságát osztogatja. Fantasztikusnak nevezhetjük a Szentlélek ajándékainak e gazdagságát, amelyek mind az egyház épülését szolgálják. A karizmák – kissé nehéz a szó –, a Szentlélek ajándékai, képességek, lehetőségek… Nem azért ajándékozza, hogy kendőbe kötve elrejtsük, hanem azért, hogy másokat részesítsünk bennük. Nem annak javára adja, aki megkapja, hanem Isten egész népének javára. Ha pedig egy karizmát, egy ilyen ajándékot önző célra használ valaki, kérdés, hogy igazi karizmáról van-e szó, vagy hűségesen élnek-e vele?

A karizmák különleges kegyelmek, amelyeket egyesek kapnak azért, hogy sokaknak szolgáljanak velük. Képességek, sugallatok, belső indítások, amelyek meghatározott személyek lelkiismeretében és tapasztalatában rejtőznek, és arra vannak rendelve, hogy a közösség szolgálatára bocsássák azokat. Pontosabban ezek a lelki ajándékok az egyház életszentségének és küldetésének szolgálatára vannak rendelve. Valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy tiszteljük a karizmákat magunkban is, másokban is, és úgy fogadjuk, mint hasznos késztetéseket arra, hogy gyümölcsözően legyünk jelen és tevékenykedjünk az egyházban. Szent Pál figyelmeztetett: „Ne oltsátok ki a Lelket!” (1Tessz 5,19). Ki ne oltsuk a Lelket, aki adja nekünk ezeket az ajándékokat, ezeket a képességeket, ezeket a csodaszép erényeket, amelyek gyarapítják az egyházat.

Milyen a mi magatartásunk a Szentlélek ezen ajándékaival szemben? Tudatában vagyunk-e, hogy Isten Szentlelke szabadon ajándékozza, akinek akarja? Úgy tekintjük-e a karizmákat, mint lelki segítséget, mellyel az Úr támogatja a hitünket és erősíti küldetésünket a világban?

3. És elérkeztünk a szent dolgokban való közösség harmadik szempontjához, azaz a szeretetben való közösséghez, az egységhez, amelyet a felemelő és a szolgáló szeretet hoz létre köztünk. A pogányok, akik megfigyelték az első keresztényeket, azt mondták: Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Milyen jóakarattal vannak egymás iránt! Nem gyűlölködnek, nem szólja meg egyik a másikat. Ez a segítő szeretet (caritas) Isten felemelő szeretete (amor), amelyet a Szentlélek áraszt a szívünkbe.

A karizmák fontosak a keresztény közösség életében, de mindig csak eszközök arra, hogy ez a közösség növekedjék a segítő és a felemelő szeretetben, amelyet Szent Pál a karizmák fölé állít (vö. 1Kor 13,1–13). A felemelő szeretet nélkül ugyanis a legfeltűnőbb ajándékok is hiábavalók. Valaki gyógyít, rendkívüli képességei, nagyszerű erényei vannak…, de van-e felemelő és szolgáló szeretet a szívében? Ha van, akkor rendben van, de ha nincs, akkor mit sem használ az egyháznak.

A felemelő szeretet nélkül az ajándékok és karizmák nem szolgálják az egyházat, mert ahol nincs felemelő szeretet, ott az üres teret az önzés tölti ki. És kérdezem: ha mind önzők vagyunk, tudunk-e közösségben és békében élni? – Nem tudunk, ezért van szükségünk a felemelő szeretetre, amely egyesít bennünket. Felemelő szeretetünk legkisebb gesztusának jó hatásai vannak mindenki számára!

Épp ezért megélni az egyházban az egységet és a szolgáló szeretet közösségét, azt jelenti, hogy nem a saját érdekeinket keressük, hanem osztozunk testvéreink szenvedéseiben és örömeiben (vö. 1Kor 12,26), készen arra, hogy hordozzuk a leggyengébbek és legszegényebbek terheit. Ez a testvéri szolidaritás nem szónoki fogás, nem frázis, hanem a keresztények közötti közösség fontos alkotórésze. Ha megéljük, Isten szeretetének jelévé, „szentségévé” válunk a világban. Azzá válunk egymás számára és mindenki számára! Nem csak arról az apróságokra figyelő szolgáló szeretetről van szó, amelyet egymás iránt tanúsíthatunk, hanem valami mélyebb dologról: olyan közösségről, amely képessé tesz arra, hogy részt vegyünk mások örömében és fájdalmában, és őszintén magunkévá tegyük azokat.

Gyakran túlságosan szárazak, közömbösek, távolságtartók vagyunk, és a testvériesség helyett rosszkedvet, ridegséget, önzést árasztunk magunk körül. És rosszkedvvel, ridegséggel, önzéssel nem lehet gyarapítani az egyházat. Az egyház csak a Szentlélekből áradó felemelő szeretetettől növekszik. Az Úr arra hív, hogy táruljunk ki a vele való közösségre a szentségekben, a karizmákban, a szolgáló szeretetben, hogy keresztény hivatásunkhoz méltóan tudjunk élni!

És most a szolgáló szeretet tettét kérem tőletek. Legyetek nyugodtak, nem pénzt fogunk gyűjteni! Mielőtt ide jöttem a térre, elmentem meglátogatni egy másfél éves, nagyon súlyosan beteg kislányt. Papája és mamája imádkoztak, és a kislány egészségét kérték az Úrtól. Noéminak hívják. A szegény kis beteg mosolygott. Tegyük meg a szolgáló szeretet e tettét! Nem ismerjük őt, de egy megkeresztelt gyermek, egy közülünk, keresztény, mint mi. Tegyük meg érte a szolgáló szeretet tettét, és csendben kérjük az Urat, hogy segítse és gyógyítsa meg. Pár pillanatra maradjunk csendben, aztán mondjuk el az üdvözlégyet. … És most közösen imádkozzunk a Szűzanyához a kis Noémi egészségéért. Üdvöz légy, Mária… Köszönöm a szolgáló szeretet e tettét.

 

[Később a szentatya magyar zarándokokat is köszöntötte:]

Szeretettel köszöntöm a magyar cigányok nemzeti zarándoklatának résztvevőit: Isten éltessen! Elhoztátok magatokkal azt a keresztet, amelyet tíz évvel ezelőtt ugyanezen a téren Boldog II. János Pál áldott meg. Krisztus keresztje, mely a szeretet, az irgalom és a kiengesztelődés jele, legyen a remény és az erő forrása számotokra továbbra is, hogy apostolok lehessetek népetek körében. Szívből adom mindnyájatokra és szeretteitekre apostoli áldásomat.

 

 

(Diós István fordítása)

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Diós István, 2013.

 

 

Címkék: