2013. 09. 25. Általános kihallgatás (katekézis: az egyház egy)

Általános kihallgatás

Ferenc pápa katekézise:
Az egyház egy

Szent Péter tér
2013. szeptember 25. (szerda)
(Pdf-ben a lap alján le is tölthető.)

 

 

 

Kedves Testvérek!

A krédóban azt mondjuk, hogy „hiszek az egy egyházban”, azaz valljuk, hogy az egyház egyetlen, és ez az egyház önmagában nézve egységes. De ha a világban élő katolikus egyházat szemügyre vesszük, felfedezzük, hogy körülbelül háromezer egyházmegyét foglal magába az összes kontinensen: mennyi nyelv, mennyi kultúra! Itt is látjuk a különböző országok és sokféle kultúra püspökeit: Srí Lanka püspökét, Dél-Afrika püspökét, egy indiai püspököt, oly sokan vannak itt latin-amerikai püspökök. Az egyház szerte az egész világon jelen van! És mégis a sok ezernyi katolikus közösség egységet alkot. Hogyan történhet ez?

 

1. E kérdésre összefoglaló választ találunk a Katolikus Egyház katekizmusában, mely tanítja: A világszerte élő egyháznak „egy a hite, egy a szentségi élete, egy az apostoli jogfolytonossága, egy a közös reménye, és ugyanaz a szeretete”. Szép meghatározás ez, világos, jól eligazít. Egység a hitben, a reményben, a szeretetben, egység a szentségekben, a szolgálatban, ezek mind pillérekként hordozzák az egyház egyetlen hatalmas épületét. Bárhova megyünk, akár a legkisebb plébániára a föld legeldugottabb sarkában, az egyetlen egyház van jelen; otthon vagyunk benne, családban vagyunk, fivérek és nővérek között vagyunk, és ez Isten nagy ajándéka! Az egyház egy és ugyanaz mindenki számára. Nincs külön egyház az európaiaknak, egy másik az afrikaiaknak, ismét más az amerikaiaknak, az ázsiaiaknak vagy az óceániaiaknak; nem, az egyház ugyanaz mindenütt.

Olyan, mint egy család: tagjai távol lehetnek egymástól, szétszóródva a világban, de azok a mély kötelékek, amelyek a család minden tagját összekötik, erősek maradnak minden távolság ellenére. Gondolok például a Rio de Janeiro-i ifjúsági világnap tapasztalatára. Az ifjúság Capocabana területén összegyűlt megszámlálhatatlan sokaságában annyi nyelvet lehetett hallani, annyiféle arcot lehetett látni, sokféle kultúra találkozott, és mégis jelen volt valami mélységes egység, egyetlen egyházat alkottak, egyek voltak, és ezt érezni lehetett.

Tegyük fel mindannyian magunknak a kérdést: Én mint katolikus érzem-e ezt az egységet? Én mint katolikus élem-e az egyház ezen egységét? Vagy nem érdekel, mert bezárkóztam a magam kis csoportjába vagy önmagamba? Azok közé tartozom, akik saját csoportjuk, saját nemzetük, saját barátaik számára „privatizálják” az egyházat? Szomorú ilyen „privatizált” egyházzal találkozni, mely ennek az önzésnek és megfogyatkozott hitnek a következménye. Szomorú dolog!

Amikor a világban szenvedő keresztényekről hallok, közömbös vagyok-e, vagy úgy érzem-e, mintha valaki a családból szenvedne? Amikor arra gondolok, vagy arról hallok, hogy sok keresztényt üldöznek, s ők életüket is odaadják a hitükért, megérinti-e a szívemet, vagy el sem jut hozzám? Nyitott vagyok-e a család azon tagjai felé, akik épp életüket adják Jézus Krisztusért? Imádkozunk-e egymásért?

Felteszek nektek egy kérdést, de ne hangosan válaszoljatok, hanem csak a szívetekben: közületek hányan imádkoznak az üldözött keresztényekért? Hányan? Mindenki a szívében válaszoljon. Imádkozom-e azért a fivérért vagy nővérért, akinek nehézséget jelent megvallani vagy megvédeni a hitét? Fontos, hogy túllássunk a saját kerítésünkön, érezzük egyháznak, Isten egyetlen családjának magunkat!

 

2. Menjünk egy lépéssel tovább, és tegyük fel magunknak a kérdést: vannak-e sebek ezen az egységen? Meg tudjuk-e sebezni ezt az egységet? – Sajnos azt látjuk, hogy a történelem folyamán nem mindig éltük az egységet, és most sem éljük mindig. Támadnak olykor félreértések, konfliktusok, feszültségek, megoszlások, amelyek megsebzik az egységet, és akkor az egyház arca nem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk, nem jeleníti meg azt a szeretetet, amelyet Isten vár el tőlünk. Mi magunk okozzuk a sebeket! És ha szemügyre vesszük azokat a megoszlásokat, amelyek még mindig fennállnak a keresztények – katolikusok, ortodoxok, protestánsok – között, megérezzük, hogy milyen nehéz teljesen láthatóvá tenni ezt az egységet. Isten ajándékozza nekünk az egységet, de mi gyakran nehézzé tesszük a megélését.

Keresni kell, építeni kell a közösséget, nevelni kell a közösségre, hogy le tudjuk győzni a félreértéseket és megoszlásokat a családon és az egyházi szervezeteken kezdve, és az ökumenikus dialógusban is. A mi világunknak szüksége van az egységre, olyan korban élünk, amelyben valamennyiünknek szüksége van az egységre, szüksége van a kiengesztelődésre, a közösségre, és az egyház a közösség otthona.

Szent Pál mondta az efezusi keresztényeknek: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és nagylelkűségben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet” (4,1–3). Alázatosság, szelídség, nagylelkűség, az egységet őrző szeretet! Ezek az utak, az egyház igazi útjai. Hallgassuk csak még egyszer: alázatosság a hiúsággal szemben, a gőggel szemben, alázatosság, szelídség, nagylelkűség, az egységet őrző szeretet!

És Pál folytatja: egy a test, tudniillik Krisztus teste, melyet az eucharisztiában magunkhoz veszünk; egy a Lélek, a Szentlélek, aki élteti és állandóan újjáteremti az egyházat; egy a remény: az örök élet; egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindenki atyja (vö. 4,4–6). Ez az a gazdagság, amely bennünket egyesít! És ez valódi gazdagság: az, ami egyesít, nem az, ami megoszt bennünket. Ez az egyház gazdagsága.

Ma mindegyikünk tegye fel magának a kérdést: növelem-e az egységet a családban, a plébánián, a közösségben, vagy üres fecsegő vagyok-e? A megoszlás és kellemetlenség oka vagyok-e? De ti nem tudjátok, hogy milyen bajt okoznak az egyháznak, a plébániáknak, a közösségeknek a fecsegések! Bajt okoznak. A fecsegések sebeket ütnek. Egy kereszténynek, mielőtt fecsegni kezd, meg kellene harapnia a nyelvét! Igen vagy nem? Megharapni a nyelvet: ez jót tesz, mert lefékeződik a nyelv, nem tud beszélni, nem tud fecsegni. Megvan-e bennem az az alázat, amely türelemmel, áldozatokkal gyógyítani tudja a közösség sebeit?

 

3. Végül még egy utolsó lépés, mely mélyebbre visz. És ez egy szép kérdés: Ki az egyház ezen egységének a motorja? – A Szentlélek, akit valamennyien megkaptunk a keresztségben és a bérmálás szentségében is. A Szentlélek az. Alapjában véve a mi egységünk nem a mi egyetértésünknek, vagy az egyházon belüli demokráciának, vagy megegyezésre törekvésünknek a gyümölcse, hanem tőle ered, aki egységet teremt a különbözőségben, mert a Szentlélek harmónia, mindig harmóniát teremt az egyházban. Ez egy harmonikus egység a kultúrák, a nyelvek és a gondolkodás sokféleségében. A Szentlélek a motor. Ezért olyan fontos az imádság, amely az egység melletti elkötelezettségünk lelke. A Szentlélekhez szóló imádság, hogy jöjjön el, és teremtse meg az egységet az egyházban.

Kérjük az Úrtól: Urunk, ajándékozz meg minket azzal, hogy egyre egységesebbek legyünk, soha ne legyünk okai megoszlásnak; add, hogy arra törekedjünk, amit egy szép ferences imádság mond: a szeretetet vigyük oda, ahol gyűlölet van, a megbocsátást vigyük oda, ahol megbántás van, az egységet vigyük oda, ahol széthúzás van. Így legyen.

 

(Diós István fordítása)

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Diós István, 2013.