2013. 04. 10. Általános kihallgatás (katekézis a feltámadás üdvözítő jelentőségéről)

Általános kihallgatás

Ferenc pápa katekézise
a feltámadás üdvözítő jelentőségéről

Szent Péter tér

2013. április 10. (szerda)

(Pdf-ben a lap alján le is tölthető.)

 

 

 

 

Kedves Testvéreim! Jó napot!

Egy héttel ezelőtt Jézus feltámadásának eseményével foglalkoztunk, amelyben a nőknek jelentős szerepe volt. Ma a feltámadás üdvözítő jelentőségére szeretnék reflektálni: Mit jelent számunkra a feltámadás? Miért üres Jézus feltámadása nélkül a mi hitünk?

Hitünk úgy támaszkodik Krisztus halálára és feltámadására, ahogyan egy ház az alapjaira: ha az alap megindul, összedől az egész ház.

A kereszten Jézus magára vette bűneinket, és feláldozta magát értünk; leszállt a halál mélységeibe és feltámadásával legyőzte bűneinket, elvette bűneinket, és megnyitotta az utat, hogy újjászülessünk egy új életre.

Szent Péter első levelének elején összefoglalóan mondja: „Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmasságában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, élő reményre, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok” (1Pt 1,3–4).

Az apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami abszolút új dolog történik: megszabadulunk a bűn rabszolgaságából és Isten gyermekei leszünk, azaz újjászületünk egy új életre.

Mikor történik ez bennünk? A keresztség szentségében. Az egyház első évszázadaiban a keresztséget általában alámerítéssel szolgáltatták ki. A keresztelendő lement a nagy keresztelőmedencébe, letette ruháit, és a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött a fejére, megkeresztelve az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezután a megkeresztelt feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött magára. Ez jelezte, hogy megszületett egy új életre azáltal, hogy elmerül Krisztus halálában és feltámadásában. Isten gyermekévé lett.

Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében azt mondja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, akiben ezt kiáltjuk: Abba! Atya!” (Róm 8,15).

A Szentlelket kaptuk a keresztségben, aki megtanít és biztat arra, hogy Atyának szólítsuk Istent, pontosabban így szólítsuk: Abba! – ami kedveskedően azt jelenti: Édesapa! Ilyen a mi Istenünk: mindannyiunk édesapja.

A Szentlélek valósítja meg bennünk ezt az új, istengyermeki állapotot. És ez a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatunk Jézus húsvéti misztériumából.

Isten gyermekeinek tekint, megért bennünket, megbocsát nekünk, átölel, akkor is szeret, amikor hibázunk. Izaiás próféta által már az Ószövetségben megígérte, hogy ha egy anya meg is feledkezne gyermekéről, ő soha, egyetlen pillanatban sem feledkezik meg rólunk (vö. Iz 49,15). És ez szép!

Ez az istengyermeki kapcsolat azonban nem olyan, mint valami kincs, amit életünk rejtett zugában őrzünk, hanem növekednie kell; minden nap táplálnunk kell Isten szavának hallgatásával, imádsággal, a szentségek vételével, különösen a szentgyónással és szentáldozással, és a szeretettel.

Isten gyermekeiként élhetünk! Ez a mi méltóságunk – gyermeki méltóságunk van! Tehát úgy is kell viselkednünk, mint igazi gyermekeknek.

Ez azt jelenti, hogy minden áldott nap engednünk kell, hogy Krisztus alakítson minket, hasonlóvá tegyen önmagához. Azt jelenti, hogy törekednünk kell keresztény módon élni, keresnünk kell, hogyan követhetjük őt akkor is, ha látjuk saját korlátainkat és gyengeségeinket.

A kísértés mindig ott leselkedik az ajtóban, hogy háttérbe szorítsuk Istent, és önmagunkat állítsuk középpontba, az elkövetett bűn pedig megsebzi istengyermekségünket, keresztény életünket. Ezért bátornak kell lennünk a hitben, és nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjék bennünk a gondolat: „Isten nem számít!”, „Isten nem fontos számodra!” – és így tovább. Épp ellenkezőleg: életünk csak akkor újul meg, akkor tölti el derű és öröm, ha Isten gyermekeiként viselkedünk, és nem veszítjük el bátorságunkat eleséseink, bűneink miatt, hanem tudjuk, hogy ő szeret minket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reményünk!

Kedves testvéreim, mindenekelőtt ezt a reményt kell ébren tartanunk, és e remény látható, egyértelmű és világító jeleivé kell válnunk mindenki számára. A feltámadott Úr a soha nem fogyatkozó remény, a remény, amely nem csal meg (vö. Róm 5,5). Ez a remény nem csal meg! Ez a remény az Úré!

Életünk során hányszor foszlanak szét reményeink, hányszor nem valósul meg a szívünkben hordozott várakozás! A mi keresztény reményünk erős, biztos, szilárd ezen a földön, amelyen isteni meghívás alapján járnunk kell, és nyitott az örökkévalóságra, mert a mindig hűséges Istenre támaszkodik. Soha nem szabad elfelejtenünk: Isten mindig hűséges! Isten mindig hűséges hozzánk!

Az, hogy a keresztség által, a hit ajándékával Krisztussal együtt feltámadtunk a romolhatatlan örökségre, arra késztet, hogy jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk őrá, többet imádkozzunk hozzá.

Kereszténynek lenni nemcsak annyit jelent, hogy megtartjuk a parancsolatokat, hanem elsősorban azt jelenti, hogy Krisztusban létezünk, úgy gondolkodunk, mint ő, úgy cselekszünk, mint ő, úgy szeretünk, mint ő, és engedjük, hogy birtokba vegye életünket, megváltoztassa, átalakítsa és megszabadítsa a rossz és bűn sötétségétől.

Kedves testvéreim, aki kérdezi tőlünk, hogy mi reményünk alapja (vö. 1Pt 3,15), annak mutassuk meg a feltámadt Krisztust. Mutassuk meg neki az ige hirdetésével, de mindenekelőtt saját feltámadott életünkkel.

Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amely lehetővé teszi, hogy Krisztusban éljünk; az igazi szabadságot, amely megszabadít a rossz, a bűn és a halál rabszolgaságából!

Tekintsünk fel a mennyei hazára, és új fényt és új erőt fogunk kapni kötelességeink teljesítéséhez és mindennapi fáradozásainkhoz! Nagyon értékes szolgálat ez, amelyet nyújtanunk kell a mai világnak, mely gyakran képtelen tekintetét a magasba emelni, tekintetét Istenhez emelni.

 

(Diós István fordítása)

Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet

 

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2013.

©   Diós István, 2013.