2013. 03. 30. Szentbeszéd húsvét vigíliáján

Ferenc pápa szentbeszéde
húsvét vigíliáján

Szent Péter-bazilika
2013. március 30. (szombat)
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

 

Kedves Testvéreim!

1. Húsvét vigíliáján, ezen a fényben fürdő éjszakán elsőként azokkal az asszonyokkal találkozunk az evangéliumban, akik illatos olajokkal Jézus sírjához sietnek, hogy megkenjék a testét (vö. Lk 24,1–3). Azért mennek, hogy egy szeretetet, együttérzést kifejező cselekedetet hajtsanak végre, egy olyan hagyományos gesztust az elhunyt szeretett személy iránt, amelyet mi magunk is szoktunk. Ezek az asszonyok követték Jézust, hallgatták szavait, úgy érezték, hogy méltóságukban megértette őket. Mindvégig követték, egészen a Kálváriáig és a keresztről való levételéig. Elképzelhetjük, mit érezhettek, miközben a sírhoz igyekeztek: szomorúságot, fájdalmat, hiszen Jézus elhagyta őket, halott volt, története véget ért. Nem maradt más lehetőségük, mint visszatérni a vele való találkozást megelőző életükhöz. Az asszonyokban mégis éber maradt a szeretet, és a Jézus iránti szeretet késztette őket arra, hogy a sírhoz menjenek.

Ám ezen a ponton valami teljesen váratlan, új dolog történik, ami megrendíti szívüket, felborítja terveiket, felforgatja életüket: látják, hogy a követ elhengerítették, közelebb mennek, és nem találják az Úr testét. Tanácstalanul, kételkedve állnak a helyzet előtt, és tele vannak kérdésekkel: „Mi történik itt?”, „Mit jelentsen mindez?” (vö. Lk 24,4). Nem így vagyunk-e mi is, amikor a dolgok mindennapi megszokott menetében valami valóban új dolog történik? Értetlenül állunk, és nem tudjuk, miként is fogadjuk. Az újdonság gyakran félelmet kelt bennünk, az az újdonság is, amelyet Isten hoz számunkra, az az újdonság is, amelyet Isten kér tőlünk.

Olyanok vagyunk, mint az apostolok az evangéliumban: gyakran fontosabbnak tartjuk, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy megálljunk a sírnál, és úgy gondoljunk az elhunytra, mint aki végeredményben már csak a történelem emlékezetében él, a múlt nagy személyiségeihez hasonlóan. Félünk Isten meglepetéseitől. Kedves testvéreim, életünkben félünk Isten meglepetéseitől! Ő viszont mindig meglep minket! Az Úr már csak ilyen!

Testvéreim, ne zárkózzunk el az újdonság elől, amelyet Isten az életünkbe akar hozni! Gyakran fáradtak, kiábrándultak, szomorúak vagyunk, érezzük bűneink súlyát, és úgy véljük, nem bírjuk tovább. Sose zárkózzunk magunkba, ne veszítsük el bizalmunkat, ne essünk kétségbe: nincs olyan helyzet, amelyet Isten ne tudna megváltoztatni, nincs olyan bűn, amelyet ne tudna megbocsátani, ha megnyílunk feléje.

2. De térjünk vissza az evangéliumhoz, az asszonyokhoz, és menjünk egy lépést tovább. Üres sírt találnak, Jézus holtteste nincs sehol, valami új dolog történt, de mindebből még semmit sem lehet világosan látni: a helyzet kérdéseket vet fel, tanácstalanságot szül, válasz nélkül hagy. És egyszer csak ott van két, fényes ruhába öltözött férfi, akik azt mondják: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt”(Lk 24,5–6). Az az egyszerű cselekedet, amelyet nyilván szeretetből tettek – az, hogy a sírhoz mentek –, most olyan eseménnyé, történéssé válik, amely valóban megváltoztatja az életet. Semmi sem marad olyan, amilyen korábban volt, de nemcsak az asszonyoknak az életében, hanem a mi életünkben sem, az egész emberiség történelmében sem. Jézus nem halott, feltámadt, ő az Élő! Nem egyszerűen visszatért az életbe, hanem ő maga az élet, mert ő Istennek, az élő Istennek a Fia (vö. Szám 14,21–28; MTörv 5,26; Józs 3,10). Jézus immár nem a múltban van, hanem a jelenben él, és meghatározza a jövőt: Jézus Isten örök „mai napja”. Így mutatkozik meg Isten újdonsága az asszonyok, a tanítványok és mindnyájunk szeme előtt: ez pedig a bűn feletti győzelem, a rossz és a halál feletti győzelem; győzelem minden felett, ami az életet terhessé és kevésbé emberarcúvá teszi. És olyan üzenet ez, amely nekem szól, neked szól, kedves nővérem, neked szól, kedves fivérem! Hányszor, de hányszor szükségünk van arra, hogy a Szeretet azt mondja nekünk: miért a holtak között keresitek az Élőt? Mindennapi bajaink, gondjaink könnyen arra késztetnek, hogy magunkba, szomorúságunkba, keserűségünkbe zárkózzunk…, és ott van a halál. Ne ott keressük az Élőt!

Engedd, hogy a feltámadt Jézus belépjen életedbe, fogadd barátodként, bizalommal: ő az élet! Ha eddig távol álltál tőle, tégy egy lépést: tárt karokkal fogad téged! Ha közömbös vagy, vállald a kockázatot: nem fogsz csalódni! Ha nehéznek tartod követését, ne félj, bízd rá magad, légy biztos abban, hogy közel van hozzád, veled van, és megadja neked azt a békét, amelyet keresel, és megadja az erőt, hogy úgy élj, ahogyan ő szeretné.

3. Ennek a fényben fürdő húsvéti éjszakának evangéliumában van még egy mozzanat, amelyet szeretnék kiemelni. Az asszonyok találkoznak Isten újdonságával: Jézus feltámadt, ő az Élő! Az üres sírt és a ragyogó ruhába öltözött két férfit látva első reakciójuk a megrettenés: „lesütötték a szemüket” – jegyzi meg Szent Lukács –, nem volt bátorságuk, hogy felnézzenek. Amikor viszont hírét veszik a feltámadásnak, hittel fogadják. A ragyogó ruhájú két férfi pedig egy alapvetően fontos igét mond ki: Emlékezzetek! „Emlékezzetek, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt… És ők visszaemlékeztek szavaira” (Lk 24,6.8). Ez meghívás arra, hogy idézzük emlékezetünkbe a Jézussal való találkozást, az ő szavait, tetteit, az ő életét. Éppen ez a Mester megtapasztalására irányuló szeretetteljes emlékezés az, ami az asszonyokat arra készteti, hogy legyőzzék félelmüket és elvigyék a feltámadás örömhírét az apostoloknak és mindenki másnak (vö. Lk 24,9). Emlékezni arra, amit Isten értem, értünk tett és tesz, emlékezni a megtett útra – ez megnyitja szívünket a jövőbe vetett reményre. Tanuljunk meg emlékezni arra, amit Isten életünkben tett!

Ezen a tündöklő éjszakáján Szűz Mária közbenjárásáért esedezve, aki minden eseményt megőrzött szívében (vö. Lk 2,19.51), kérjük az Urat, hogy feltámadásának minket is tegyen részesévé: nyisson meg bennünket az ő újdonságára, amely átalakít minket, nyisson meg Isten annyira gyönyörű meglepetéseire! Tegyen bennünket olyan emberekké, akik képesek emlékezni arra, amit személyes történelmünkben és a világ történelmében végbevisz! Tegyen képessé bennünket arra, hogy élőnek érezzük őt, olyannak, aki elevenen és tevékenyen működik közöttünk! Tanítson minket nap mint nap arra, kedves testvéreim, hogy az Élőt ne a holtak között keressük! Ámen.

 

 

(Tőzsér Endre SP fordítása)

 

© Libreria Editrice Vaticana, 2013.

© Tőzsér Endre SP, 2013.