2013. 03. 27. Általános kihallgatás – Katekézis a nagyhétről

Ferenc pápa első általános kihallgatása

Hogyan éljük meg a nagyhetet?

Szent Péter tér
2013. március 27. (szerda)
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

 

 

Kedves Testvéreim, jó napot kívánok!

Örömmel fogadlak benneteket ezen az első általános kihallgatásomon. Őszinte megbecsüléssel és mély tisztelettel veszem át a „stafétabotot” szeretett elődömtől, XVI. Benedektől. Húsvét után visszatérünk majd a hit évének katekéziseihez. Ma azonban szeretnék egy kicsit a nagyhéttel foglalkozni. Virágvasárnappal megkezdtük ezt az egész liturgikus év középpontját jelentő hetet, amelynek során elkísérjük Jézust kínszenvedésében, halálában és feltámadásában.

De mit is jelenthet számunkra a nagyhét megélése? Mit jelent az, hogy követjük Jézust a Kálváriára a kereszthez és feltámadáshoz vezető útján? Földi küldetése során Jézus bejárta a Szentföld útjait; meghívott tizenkét egyszerű embert, hogy vele legyenek, hogy osztozzanak útjában és folytassák küldetését. Abból a népből választotta ki őket, amely mélyen hitt Isten ígéreteinek beteljesedésében. Mindenkihez szólt, különbségtétel nélkül: a nagyokhoz és az egyszerűekhez, a gazdag ifjúhoz és a szegény özvegyasszonyhoz, a hatalmasokhoz és a gyengékhez. Elhozta Isten irgalmát és megbocsátását; gyógyította, vigasztalta, megértette az embereket; reményt öntött beléjük. Mindenkihez közel hozta Isten jelenlétét, azét az Istenét, akit érdekel minden férfi és nő sorsa, miként egy jó apa és jó anya törődik minden gyermekéről. Isten nem várta meg, hogy mi menjünk hozzá, hanem ő volt az, aki elindult felénk, számítás és mérték nélkül. Isten ilyen: mindig ő teszi meg az első lépést, ő az, aki elindul felénk. Jézus a leghétköznapibb emberek mindennapjait élte: elérzékenyült, amikor látta a pásztor nélküli nyájhoz hasonlító tömeget, sírt, amikor látta Mártát és Máriát szenvedni testvérük, Lázár halála miatt, egy vámost hívott tanítványai közé, elszenvedte azt is, hogy az egyik barátja elárulja. Benne Isten biztosított minket arról, hogy velünk van, köztünk van. „A rókáknak odújuk van – mondta Jézus –, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania fejét” (Mt 8,20). Jézusnak nincs otthona, mivel az ő otthona a nép, mi magunk vagyunk. Küldetése az, hogy mindenki előtt megnyissa a kapukat Isten felé, hogy Isten szeretetének jelenléte legyen.

A nagyhéten a csúcspontját éljük meg ennek az útnak, ennek a szeretettervnek, amely végighalad az Isten és az emberiség közötti kapcsolatok egész történetén. Jézus bevonul Jeruzsálembe, hogy megtegye az utolsó lépést, amelyben egész létét összefoglalja: teljesen átadja önmagát, semmit sem tart meg magának, még életét sem. Az utolsó vacsorán barátaival együtt megosztja a kenyeret és kiosztja kelyhet „értünk”. Isten Fia felkínálja magát nekünk; kezünkbe adja testét és vérét, hogy mindig velünk legyen, közöttünk lakjon. Sem az Olajfák hegyének kertjében, sem Pilátus előtti tárgyaláson nem tanúsít ellenállást, hanem kiszolgáltatja magát. Ő az Izajás próféta által megjövendölt szenvedő szolga, aki még a halált is vállalva, egészen lemond önmagáról (vö. Iz 53,12).

Ezt az önfeláldozáshoz vezető szeretetet Jézus nem passzívan vagy elkerülhetetlen végzetként éli meg. Egyáltalán nem rejti el mély emberi zavarát az erőszakos halállal szemben, de teljes bizalommal ráhagyatkozik az Atyára. Jézus önként adta át magát a halálnak, hogy [tette] megfeleljen az Atyaisten szeretetének, tökéletes egységben az ő akaratával, hogy megmutassa irántunk érzett szeretetét. Jézus a kereszten „szeretett engem és odaadta önmagát értem” (Gal 2,20), Mindnyájan elmondhatjuk: Szeretett engem és odaadta önmagát értem. Mindnyájan elmondhatjuk ezt az „értem”-et.

Mit jelent mindez számunkra? Azt jelenti, hogy az ő útja az én utam is, a tiéd is, a mi utunk is. A nagyhét megélése Jézus követésében nemcsak azt jelenti, hogy megilletődik a szívünk, hanem azt jelenti, hogy megtanulunk kilépni önmagunkból – miként múlt vasárnap mondtam –, hogy találkozzunk másokkal, hogy elinduljunk a létezés peremterületei felé, hogy mi tegyük meg az első lépést fivéreink és nővéreink felé, különösen azok felé, akik legtávolabb vannak tőlünk, akikről megfeledkeztek, akiknek leginkább szükségük van megértésre, vigasztalásra és segítségre. Nagy szükségük van az embereknek arra, hogy elvigyük nekik az irgalmas és szerető szívű Jézus élő jelenlétét!

A nagyhét megélése azt jelenti, hogy egyre jobban belépünk Isten logikájába, a kereszt logikájába, amely elsősorban nem a fájdalom és a halál, hanem az életet adó szeretet és önátadás logikája. Belépés az evangélium logikájába. Ahhoz, hogy követni tudjuk Krisztust, hogy elkísérhessük, vele maradhassunk, ki kell lépnünk önmagunkból. Nem élhetjük hitünket megfáradtan és megszokásból, ne engedjünk a kísértésnek, hogy bezárkózzunk a magunk sémáiba, amelyek végeredményben megakadályozzák, hogy észrevegyük Isten teremtő cselekvését. Isten kilépett önmagából, hogy közénk jöjjön, hogy közöttünk verje fel sátrát, hogy elhozza nekünk az ő megmentő és reményt adó irgalmát. Ha követni akarjuk őt és vele akarunk maradni, mi sem elégedhetünk meg azzal, hogy az akolban maradunk a kilencvenkilenc báránnyal, hanem ki kell mennünk vele együtt, hogy megkeressük az elveszett, legtávolabbi báránykát. Jól jegyezzétek meg: kilépni magunkból, ahogy Jézus, ahogy Isten kilépett önmagából Jézusban, és ahogy Jézus kilépett önmagából mindannyiunkért.

Mondhatná nekem valaki: „De, Atyám, nincs időm”, „tömérdek teendőm van”, „nehéz az”, „mit tudnék én tenni kevés erőmmel, bűneimmel”, és még sorolhatnánk. Gyakran megelégszünk azzal, hogy elmondunk pár imát, részt veszünk a vasárnapi misén, de szétszórtan és nem is rendszeresen, végzünk egy-két karitatív tettet, de ahhoz nincs bátorságunk, hogy „kilépjünk” és elvigyük Krisztust másoknak. Kissé olyanok vagyunk, mint Szent Péter. Alighogy elkezd beszélni Jézus a szenvedésről, a halálról és a feltámadásról, az önfeláldozásról, a mindenki iránti szeretetről, az apostol félrehívja, és szemrehányást tesz neki. Az, amit Jézus mond, felborítja a terveit, elfogadhatatlannak tűnik, elbizonytalanítja mindazt, amiben ő annyira biztos volt, megkérdőjelezi a Messiásról alkotott elképzelését. Jézus pedig tanítványaira tekint, és az evangélium talán legkeményebb mondatával szól Péterhez: „Takarodj mögém, sátán, mert nem Isten, hanem az emberek szerint gondolkodsz” (Mk 8,33). Isten mindig irgalmasan gondolkodik, ne felejtsétek el ezt. Isten mindig irgalmasan gondolkodik: ő az irgalmas Atya! Isten úgy gondolkodik, mint az apa, aki várja fia hazatérését, elébe megy, mert látta jönni, amikor még messze járt… Mit jelent ez? Azt, hogy mindennap kémlelte, jön-e haza a fia: ilyen a mi irgalmas Atyánk! Azt jelenti, hogy szívből várta házának teraszáról.

Isten úgy gondolkodik, mint a szamaritánus, aki nem megy el sajnálkozva vagy tekintetét elfordítva a szerencsétlenül járt ember mellett, hanem segítségére siet anélkül, hogy viszonzást várna, anélkül, hogy megkérdezné, zsidó-e, vagy pogány, vagy szamariai, gazdag-e vagy szegény. Nem kérdez semmit. Nem kérdez ilyesmiket, és nem kér semmit. Egyszerűen segítségére siet: ilyen az Isten. Isten úgy gondolkodik, mint a pásztor, aki életét adja azért, hogy megvédje és megmentse a bárányokat.

A nagyhét kegyelmi időszak, amelyet az Úr azért ad nekünk, hogy kinyissuk szívünk ajtaját, életünk, plébániáink – milyen kár, hogy sok plébánia zárva van! – mozgalmaink és egyesületeink ajtaját, hogy „kilépjünk” és találkozzunk másokkal, hogy mi váljunk felebarátaivá az embereknek, és elvigyük nekik hitünk fényét és örömét. Mindig kilépni! Szeretettel és Isten gyengédségével, tisztelettel és türelemmel, annak tudatában, hogy mi használjuk a kezünket, a lábunkat, a szívünket, de végeredményben Isten az, aki vezeti azokat, és ő teszi termékennyé minden tettünket.

Kívánom mindnyájatoknak, hogy jól tudjátok megélni ezeket a napokat, bátran kövessétek az Urat, és vigyük el magunkban az ő szeretetének egy sugarát mindazoknak, akikkel találkozunk.

 

 

(Tőzsér Endre SP fordítása)

 

© Libreria Editrice Vaticana, 2013.

© Tőzsér Endre SP, 2013.